A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - TAGAI Imre: A vizualitás cézanne-i forradalma és az avantgarde

A VIZUALITÁS CÉZANNE-I FORRADALMA ÉS AZ AVANTGARDE TAGAI IMRE A vizualitás a maga nyelvén éppannyit elárul egy társadalomról, egy kor, korszak fejlődési tendenciáiról mint a társadalmi életnek azok a mozzanatai (pl. gazdaság, politika, vallás, jog), melyek közvetlenebb összefüggésben vannak a gyakorlati élettel. De mint minden mást, a vizualitást is csak saját nyelvén lehet vallatóra fogni, azoknak a törvényeknek a figyelembevételével, melyeket az emberiség képzőművészeti kultúrája az eddigi társadalmi fejlődés során megteremtett. Ezt a szempontot kell szem előtt tartanunk akkor is, amikor Cézanne vizuális forradalmát — a maga XX. századi hatásaival (összefüggéseivel) — megvizsgáljuk. Acézanne-i forradalom persze nem előzmények nélkül való, s része egy szinte az egész XIX. századon végighúzódó képzőművészeti forrongásnak, mégis Cézanne az, akinél a legmélyrehatóbban, egyfajta szintézisben, a XX. század szinte minden irányzatával összefüggésbe hozhatóan értékelődik újra egy egészében a reneszánsz világáig visszanyúló vizuális hagyomány. E hagyomány értelmében a tér abszolút, mindentől, a benne levő dolgoktól és individuumoktól egyaránt független „doboz", melyben — a reneszánsz perspektívának megfelelően — egyetlen pillanat alatt (ezt az idő folyamatából kiemelve s így bizonyos értelemben elidegenítve) csak fél szemünket használva tekintünk magunk elé. Itt tehát már mindennek az individuum a középpontja, a fókusza, szemben a középkor táncoló perspektivikus vonalaival, antropomorfizált, bizonyos társadalmi standardokat, alá-fölérendeltségi viszonyokat kifejező tereivel. De megvan a belső ellentmondása ennek az újkori térnek is. Egyfelől a megismerés közvetlen és végtelen, a társadalmi közvetítéseket látszólag teljesen kiiktató tereként jelenik meg a centrumát képező individuum számára, másfelől azonban egyoldalúan, dezantropomorfizáltan van felfogva, benne egy absztrakt, standardizált individuum ismer meg egy absztrakt, standardizált világot (gondoljunk a fél szem használatának és az elidegenített, a folyamatból kiragadott pillanatnak a mozzanatára). Ez az absztrakt individuum éppoly transzcendens a hús-vér, konkrét, a világgal teljes értelmi-érzelmi viszonyban levő individuum számára mint az a — végtelenben levő —pont, melyben az elemzett tér prespektivikus vonalai összefutnak. Mindez — mutatis mutandis — a színekkel kapcsolatban is megfigyelhető. Már nem egyszerűen lokális színekről van szó, melyeket nem egy egységes tér, hanem bizonyos konvencionális mozzanatok kötnek egymáshoz, mint a középkor legtöbb alkotásában, hanem érvényesül a színeknek az egységes tér képzetéből fakadó, s elsősorban a claire obscure révén megvalósuló dialektikája, kölcsönhatása. Ez a dialektika azonban kettős 199