A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

EMLÉKÜLÉS Herman Ottó születése 150. évfordulóján - BALASSA Iván: Herman Ottó, a néprajztudós

Gyarmathy Zsigánéval és Xantus Jánossal együtt 1891-ben előadója annak az ülésnek, melyet Hunfalvy Pál ötvenéves akadémiai tagságának megünneplésére rendezett a Magyar Néprajzi Társaság, aki ezen súlyos betegsége miatt már nem vehetett részt. A Magyar Néprajzi Társaság röviddel megalakulása után nemcsak szervezeti, de pénzügyi zavarral is küzdött, mely elsősorban abból származott, hogy folyóiratára az Ethnographiára sokkal többet költött, mint amennyit a bevételekből és a különböző támogatásokból össze tudott hozni. Közvetlenül a felbomlás előtt Herman Ottó javaslatára egy „kilences bizottságot" hoztak létre, melynek elnöke Xantus János, előadója pedig Herman Ottó volt, aki Herrmann Antallal a Néprajzi Társaság reformja címen (Kolozsvár 1892) egy füzetben foglalta össze a teendőket. Ezek közül elsőként alapszabálymódosítást ajánlottak, melynek végrehajtása során a Természettudományi Társulat alapszabályai szolgáltak mintaképül. Goldziher Ignác 2ÍL Ethnographia programját dolgozta ki, melybe beiktatta a Néprajzi Múzeum jeles tárgyainak publikálását is. A bizottság a kultuszminiszterhez, a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez és a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához fordult támogatásért ami részben kézzel fogható eredménnyel járt, részben ígéreteket eredményezett, de mindenesetre megmentette a Társaságot a feloszlatástól és ez mindenképpen Herman Ottó érdeme, aki a magyar néprajztudomány érdekében még Európa legjelesebb néprajztudósait (pl. Virchow, R., Ranke, J., Bastian, A. és mások) is mozgósította. Mindennek elismeréseként 1892. május 7-én a Magyar Néprajzi Társaság Herman Ottót elnökéül választotta meg, így ő lett a fiatal szervezet második elnöke. A tisztikar és választmány megalakulásakor Herman Ottó

8 a magyar társadalomhoz fordult a néprajz érdekében, mely egyben programbeszédnek is tekinthető „Mi, mint tudományos búvárlatokkal foglalkozó magyar emberek, a néprajzot, mint tudományszakot óhajtjuk érvényesíteni, első sorban a magyarságra való tekintettel. De azért mi az egyetemes irányzatot is követni akarjuk, mert működésünk csak akkor lehet hézagpótló, művelődésünket termékenyítve előmozdító, ha összehasonlító alapon működünk és ha ezt az alapot is, a lehetőség határig, magunk teremtjük ki; ha nem csak kölcsönözünk, hanem fejlesztve alkotunk is! ... Mi az ősforrásból iparkodunk meríteni: magából a nép lelkületéből, mely szavában, szemlélődése módjában, családi életének szövésében, életmódjának berendezésében, szokásában, segítő szerszámjában, gyönyörködése, bánata, hite, ismerete kifejezésében és irányzatában sokat őrzött meg híven, a mi ma már csak színezi ugyan a népiest, de a múltra, az őstörténelemre nézve valódi megnyilatkozás, mely hűségben és megbízhatóságban túltesz minden krónikán és minden okiraton, mert önös érdeket, mint számos történeti okirat, nem ismer, feltétlenül igaz". Ebben a néhány mondatban benne van mindaz, amit Herman Ottó a néprajzkutatás elé feladatul tűzött. Ennek megvalósítása azonban az egész néprajzra vonatkozóan nem történhetett meg, mert 1892. októberében lemond elnöki tisztségéről és a rendkívüli közgyűlés helyébe grófKuun Gézát választja meg elnöknek és „.. . elhatározza, hogy Herman Ottónak lelkiismeretes, önfeláldozó munkájáért jegyzőkönyvi köszönetet szavaz s erről őt jegyzőkönyvi kivonatban értesíti".

9 Ma pontosan nem ismerjük lemondásának okát, de azt tudjuk, hogy a Néprajzi Társaság8. Herman O., 1892. 249-252. 9. Ethn. 4. (1893), 372-373. 10. Herman O., 1891. 23-26. 2* 19