A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - B.KOVÁCS István: Erkölcs és fegyelmezés a felsővályi egyházban a jobbágyfelszabadítás előtt

„.. . közegyetértéssel elhatározzuk, hogy minden egyházban legyenek bűnbánati székek és gyász- vagy fekete ruhák, részint a mások intéséül és rémítéséül, hogy a hasonló cselekményeket kerüljék el, részint hogy legyen az némi vizsgálatul, hogy vajon a bűnbánók igazán kívánják-e visszavételüket."

19 A bűnösnek az említett ruhában szégyen padra ülve, vagy szégyenkőre állva, a templomban vagy a templom előtt istentisztelet alatt kellett bűnhődnie, majd megfelelő töredelem láttán következhetett nyilvános bocsánatkérése Istentől és a gyülekezettől. Az egyházkövetést általában penitenciatartással rótták ki. 1771-ben paráznaságért egy „feleséges ember"-t és egy „férjezett asszonyt" „elébb két ízben Predikatio alatt a templomban való állásra, harmadik ízben pedig Ekklesia követésre" ítéltek. 1786-ig a penitenciatartás színhelye a templom, ezt követően a parókia. Utóbbi esetben kevésbé megszégyenítőnek érezték a bűnösök az alkalmazását. A helyszín megváltozásában szerepet játszhatott Mária Terézia 1769-ből, illetve II. József 1786-ból származó rendelete is, amely az egyházkövetés alkalmazását az önkéntvállalás esetein kívül tiltotta.

20 A büntetések ismertetésénél tett olyan megjegyzések, miszerint a büntetést az illető „önként, minden erőltetés nélkül elviselte," ill. „önként maga sürgette", e fenti rendeletekre vannak tekintettel. Az 1800-as évek elején a bűnösök néhány alkalommal ún. „Reversális"-t adtak, melyben kötelezték magukat a jó magaviseletre. Az egyházi fegyelmezés hatékonyságát jelzi az is, hogy a legszigorúbb büntetés, a kiközösítés alkalmazására csupán egyetlen alkalommal került sor. 1767-ben „nemes Czékus Miklós uram malmára való molnár háromszori citálására az Eklesiának meg nem jelenvén és rettentő káromkodásáért magát az eklesiai fenyíték alá ne eresztvén Nob. Consistori excomminicaltatott". A tapasztalatok szerint a kiközösítés kilátásba helyezése még a legmakacsabb bűnöst is meghátrálásra késztette. 1810 körül kezdenek mindinkább kirajzolódni a következő korszak körvonalai. Erre az egyházi fegyelmezés hatékonyságának csökkenése a jellemző. Az alábbiakban ennek főbb okaira térünk ki. 1840-ig nincs adatunk arra, hogy a fegyelmezés egyházi és világi szerve között jelentősebben megromlott volna a viszony. Bizonyos jelek ennek egyenesen ellentmondanak. Kölcsönös viszonyuk azonban alapjában megváltozott. „Az előző korokban a világi hatóság buzdította a büntetését kiálló egyháztagot (sőt kötelezte) a penitencia-tartásra, korszakunkban pedig az egyház adja át a bűnt elkövetett és penitenciát tartani nem akaró tagját megbüntetés végett a világi hatóságnak."

21 Pl. 1813ban Ns. H. József betstelenséggel illetvén mind a Ns. Ekklesiát mind a Ns. Consistoriumot.. . hivatalára a Consistoriumnak meg átalkodásából el nem jött, meghatározta, hogy külső Magisztrátusnak adja ki." Az 1814. április 3-án tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyvében olvassuk, hogy „a helybéli Magisztrátus a melynek által adatott, érdemlett büntetését rajta el követte." 1818-ban két káromkodásért bevádolt nemes ügye „a Ns. Hadnagynak által adatott a dolognak kinyomozása végett, fel hagyattatván a Consistorium elejbe lejendő megjelenése az érdemlő büntetésnek el vételére nézve." Ezekből az adatokból az is kitűnik, hogy az egyház továbbra is igényt formált magának bűnös tagjainak fegyelmezésére, a világi bírósághoz fűződő jó viszonya révén pedig a makacs bűnösöket is módjában áll megbüntetni. Adataink alapján 1840-től tapasz19. Kiss Á., 1881.729. 20. Jávor K., 1971.86. 21. Illyés E., 1941. 163.; utul iá: Jávor K., 197L77. 108