A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

LOSONCI Miklós: Ruttkay György aktivista festő életműve

14. kép. Boszorkányégetés (olaj) 1952 mennyire is módosult pályája, az izmusok eszközrendszerét felhasználta továbbra is. Finom rajzzal érzékeltette „Arató"-jában, „Pihenő"-jében és a „Zsákolók"-ban, hogy az ember nemcsak táj forma, hanem lényével betölti a teret. Költői hevület hatja át légies és légiesült szerkezeteit, így a „Csordás"-t, az érzékenyen megfigyelt „Éjjeli őr" -t, bányászait, hazatérő mezei munkásait. A kép költői átalakításaiban szemlélhetjük a „Disznóölés"-t, szénagyűjtőket, favágókat, kovácsot, mosónőt, tutajost, krumpliszedőt, cséplést, villanyszerelőket. A 30-as évek elején a munka népét ábrázolja mély együttérzéssel, de az is tény, hogy e láttatás elsősorban az esztétikumra koncentrál, nem a szociális nézőpont uralkodik. Ez jellemzi plakátragasztóját, lóápolóját, a néptribunt, vándort és az 1952-ben festett „Rőzsegyűjtő"-t. Igaz, a szociális indíték elmarad, de ez egy harmadik változat. Nem Munkácsy és Millet világát folytatja, nem Derkovits eszméi izgatják, - Ő e munkát végző figurákban a színes formák véglegességére összpontosít. Ebben az értelemben érdekelte Őt az ember. Mindig a szükséges átírásokkal. Gömbkubizmusa kerekes kutakban, billiárdozókban, szappanbuborékokban vizsgálta ezt a humanizált látványt. Ez a nyugtató körkörösség jellemzi „Nő és gépek" és a 220