A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

fontosabb alkotásait Kiállításához előszót írt, melyben a külön kiállítás indokait és a hivatalos zsűri elutasító magatartását ismertette. A világkiállítás idején fogott hozzá Miksa császár kivégzését ábrázoló nagy kompozíciójához. Manet republikánus gondolkozása és egyéni sérelmei következtében is gyűlölte III. Napóleont: a szabadságot lábbal tipró diktátorról való véleményét Miksa mexikói császár kivégzésének megfestésével kívánta kifejezni. Ennek ellenére törekedett a történeti hűségre: kompozíciójának kialakításában az eseményt megörökítő metszetek egyes motívumait változtatás nélkül átvette. Miksa császár kivégzését négy változatban festette meg: az első változatban ragaszkodott leginkább a forrásaihoz, a második változat a végleges kompozíció vázlata, de a teret lezáró fal fölötti mezőt nem oldotta meg, a harmadik változatot — mely Degas gyűjteményéből a londoni National Galleryba került feldarabolta, mert nem volt megelégedve az alakok léptékével, s ezután 1868-ban készítette el a végleges példányt, mely ma a mannheimi múzeum tulajdona. A négy változat összevetése tanulságosan szemlélteti Manet alkotómódjának alaposságát, önmagával szemben való igényességét, s egyben azt az erőfeszítést is, melyet a modellhoz szokott művész kényszerült megvalósítani, hogy a valóságnak megfelelően ábrázoljon egy olyan eseményt, melynek nem volt szemtanúja. A kompozíciót össze szokták vetni Goya „Május 3" c. festményével — kétségtelenül jogosan — mert a kép kompozíciós alapötletét Manet a spanyol mestertől kölcsönözte. Goyának a spanyol szabadságharc egyik legmegrázóbb epizódját megörökítő képe, szenvedélyes, a szituáció drámai, a művész állásfoglalása félreérthetetlen. Manet festményén a halál tragédiája feloldódik az esztétikumban. A művész nem mond véleményt, nem segíti elő a néző részvételét a cselekményben, nem készteti állásfoglalásra sem: csupán arra törekszik, hogy egy történeti eseményt a lényegére egyszerűsítve tárjon elénk. Mégis, ez az egyszerűség többet és igazabbat mond a történés lényegéről, mint a hivatásos történeti festők, a Piloty iskpla teátrális vásznai. A „Miksa császár kivégzéséinek festői vívmányai a közvetlen kompozíció és a napfény beragyogta ég megoldása, Manet szándékainak további tisztázódásához, ábrázolásbeli eszközeinek gyarapodásához segítették. Ezután gyors egymásutánban két „életképet" alkotott, melyek realista stílus kibontakozásának döntő állomásai. Az első a „Balkon", mely Goya La Manola c. képének inspirációja nyomán formálódott. De a spanyol festő démoniájával szemben Manet-t — kettős arcképéhez hasonlóan — főleg csoportosítási és távlati problémák foglalkoztatták. A kép mondanivalója a szereplők figyelmének fokozódása valamely látvány előtt, a téri mélység sorrendjében. A kompozíció nem vívott ki osztatlan elismerést, sok bíráló hibáztatja az előtér rácsának túlságosan zöld színét; mások az egész kompozíciót. Mégis egyes részletek — mint pl. a rácsra támaszkodó nőalak (Berthe Morisot festőnő, Manet sógornőjének arcképe) - festői szépsége és kifejezésbeli igazsága alapján a Balkon Manet legszebb műveivel mérhető csak össze. A másik kép, a „Reggeli" (1868), a művész egyik legjelentősebb kompozíciója. Az ötlet itt is idegen, Courbet befolyása nyilvánul meg ezen a képen, mely egyébként hangulatában rokon Renoir két évvel korábban festett interieur-képével (Le cabaret de la mére Anthony). A kompozíció felépítési elve megegyezik a Balkonéval: a három alak a tér három mélységi fokát reprezentálja, s merész ötlettel az elöl álló, szembenéző figura egyben a festmény függőleges tengelyét jelöli. A kabát sötét foltja és a nadrág lágy sárgásszürkéje mögött megcsillan az asztalterítő fehére, melyen Chardin valóságlátását idéző csendélet látszik. 201