A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

életvitelében, hogy ne fordítson hátat annyi művésztársához hasonlóan, a polgárságnak, hanem újfajta egyetemes vonatkozásokkal gazdagítsa osztályát. Manet tiszteletre méltó szándékai fölött az idő már kritikát gyakorolt; a polgárság is eljátszotta azt a francia forradalom idején szerzett jogát, hogy a társadalom vezetője legyen. Mindez azonban nem kicsinyíti Manet szándékainak őszinteségét és nem támaszt kétséget becsülete iránt. Elképzeléseinek következetes megvalósítása hitelesíti egész életművét: s itt nemcsak művészi munkásságára kell gondolnunk, hanem életvitelére, élettörténetére is, mely nem érdekessége, hanem céltudatossága miatt érdemes az emlékezetre. Edouard Manet jómódú család sarja, 1832. január 23-án született Párizsban, apja ebben az időben magas rangú tisztviselő volt, anyja, aki három gyermeknek adott életet, szintén a francia nagy burzsoáziához számított. A szülőknek tekintélyes vagyonuk volt; ennek a festőre eső része olyan komoly összeget jelentett, hogy Manet egész életén át megélhetett a kamatokból. Erre szüksége is volt, mert festményei csak élete végén találtak vevőkre. A Manet család lakása nem volt fényűző, de választékos és ízléses; a környezet a XVIII. századi polgárság puritán felfogására vallott. Manet apja megközelíthetetlen, mogorva méltóságteljes; igazi „páter familias," aki nem tűrt ellentmondást, s magának tartotta fenn a döntés jogát minden, a családtagokat érintő kérdésben. Ilyennek ismerjük őt nemcsak az egykorú feljegyzésekből, hanem Manet festményéből is. Az apa jogászi szigorával szemben az anya az érzelmet, a gyermekek iránti aggódó szeretetet képviselte, ilyen volt a Tipikus francia polgári család, a Manet család: Balzac vagy Flaubert regényeiből ismerjük ezt a világot. A rangjára, társadalmi állására büszke apa elvárta, hogy gyermekei legalább olyan társadalmi fokra emelkedjenek — szorgalmuk és összeköttetéseik segítségével — mint aminőt ő vívott ki saját magának. De Edouard fia, akiben korán tudatosult művészi hivatása, nem értett egyet az atyai elképzelésekkel. Középiskolás kora óta behatóan foglalkozott a képzőművészettel, természetesen az apa tudta nélkül. Magánúton rajzolni és festeni tanult és a költségeket nagybátyja anyja fivére fedezte. (Manet fiatalkoráról néhány levelén kívül a leghitelesebb forrás, meghitt barátjának és iskolatársának, Antonin Proust visszaemlékezése.) A középiskola elvégzése után Manet engedetlen gyermeknek bizonyult és nem tett eleget az atyai akaratnak, hogy a jogi pályára lépjen. Szabadság után vágyakozott, s ebben a helyzetben egyetlen lehetősége volt, hogy tengerészkadettnek jelentkezzék. A felvételi vizsga azonban nem sikerült, ezért az ifjú Manet hajósinasnak állt be egy Dél-Amerikába induló hajóra. Az utazás végcélja Rio de Janeiro volt. A napsütötte, eleven déli táj látványa feledhetetlen és felszabadító élmény volt a fiatal művész számára. Ekkor határozta el, hogy festő lesz. Hazatérése után megkísérelte a tengerészkadett-vizsgát, de úgy tűnik, nem a sikerre, hanem az eredménytelenségre törekedett. Mostmár az apa is belátta, hogy fiából nem nevelhet magához hasonló polgárt, s keservesen beleegyezett, hogy fia képzőművészettel foglalkozzék. Életének e nagy fordulatát gazdagította Susanne Lenhoffal kezdődő kapcsolata is. Susanne igen tehetséges, holland származású zongoraművésznő volt, Liszt Ferenc sokat ígérő tehetségnek tartotta. Mint zongoratanárnő működött a Manet házban, itt talált egymásra a két fiatal. Kapcsolatukból fiúgyermek is született. (Léon Koella néven). Apja halála után (1863) Manet a nála két évvel idősebb Susannát feleségül vette, s vele élt az apai házban, melynek berendezését, szokásait Manet, ősei iránti tiszteletből, sohasem változtatta meg. 198