A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 21. (1982)

CSERI Miklós: Népi lakáskultúra a Szuha-patak völgyében

Nyáron a pitvarban, vagy a nyári konyhában főztek, míg télen a szobában, ill. a meleg konyhában. Az étkezés, ha asztalhoz ültek, négyszögletes, kisebb alakú asztalnál történt. A fentebb ismertetett nagyobb asztalokat vendégváráskor használták a nemesek is. A főétkezések közül főleg ebédhez ült az egész család az asztalhoz, ez is inkább télen volt jellemző, egyéb étkezési alkalmakkor ott evett mindenki, ahol tudott. A nyári étkezések mindig rendszertelenebbül, kötetlenebbül, helytől és időtől függetlenebbül zajlottak le. Az apa rendszerint hamarabb kelt és később feküdt, mint a család legtöbb tagja, s így ő külön étkezett. Reggelire nyers vagy sültszalonnát vitt magával, amit csak 8-9 óra között munka közben fogyasztott el. Ezenkívül hideg tejet, túrót, sajtot, hajába főtt krumplit és kolbászt (ameddig tartott) reggeliztek még. Nyáron erősebbet kellett főzni, mint télen, a nagy munka miatt. Az ebéd mindig meleg, tehát főtt étel volt. A nappalok rövidsége miatt naponta háromszor étkeztek. (Nyáron a három főétkezésen kívül apróbb kiegészítő étkezések, ún. „harapások" is voltak). Télen az ételt mindig a házban költötték el. A családi szokástól és a létszámtól függött, hogy asztalhoz ültek-e, A jó gazdasszonynál télen is legalább egyszer főtt étel volt az asztalon. Az étkezés helye a meleg évszak pitvara helyett a szoba lett, míg a módosabbaknál a nyári konyhából felköltöztek a meleg konyhába, vagy az utóházba. Az asztali étkezéseket a parasztoknál nem szabályozta különösebb specifikus szokásrend. A férfi, ha otthon volt, mindig az asztalnál evett. A gyerekek csak iskolás koruktól (6—8 év) ülhettek az asztalhoz, de ha nagyszámú volt a család, akkor csak a küszöbön, vagy a kisszéken jutott nekik hely. Az asszonyok is leülhettek az asztalhoz, miután elvégezték a tálalást. Csak akkor nem ettek ott, ha nem jutott nekik hely. Az öregasszonyokról azt tartották, hogyha már unokája van, akkor nincs helye az asztalnál. A kemencepadkán, vagy a kisszéken foglalhattak helyet. Ha vendég érkezett, akkor a gyerekeket elküldték az asztaltól. A vendégeket mindig a főhelyre (az asztal valamelyik vége) ültették, s velük együtt ült még a gazda, esetleg a gazda apja is, ha együtt éltek. A gazdasszony kiszolgálta őket, majd maga is leült közéjük. A karácsonyi vacsora, lakodalom, halotti tor, nagyobb családi ünnepek voltak azok az alkalmak, amikor az egész család körülülte az asztalt. A nemeseknél erősebb szokásrend uralkodott az asztali étkezéseken. Náluk többször volt asztal mellett étkezés („Megadtuk mi annak a módját, kérem"). Ha a család minden tagja együtt étkezett, akkor a családfő ült az asztalfőn. Tőle jobbra és balra fiai, lányai, testvérei és azok házastársai helyezkedtek el. Az ülésrendet a családon belül — a megkérdezettek túlnyomó többségénél — az életkor, vagyoni állapot, tekintély, a családi és közmegbecsülés, stb. tényezők együttes vagy külön-külön funkcionálása határozta meg. A gazdasszony dolga itt is az ebédkészítés, tálalás volt. Nagy vendégjáráskor alig ülhetett az asztalhoz, bár őt sok esetben cseléd is segítette. A vendégeket ebédre, ritkán vacsorára, nagy családi ünnepekre, karácsonyra, húsvétra, búcsúra vagy disznóölésre szokták meghívni. Általában mindkét társadalmi rétegnél volt saját evőeszköze és tányérja a családtagoknak. Az egyes fogásokhoz nem használtak új tányért, szinte még napjainkban sem. A szegényebbeknél a fatányér, pléhtányér, esetleg egyszerű fehér cseréptányér volt, mellette alumíniumkanál, villa, kés. A jómódúaknái a fehér porcelán tányér volt a mindennapi, de igen korán megtalálhatjuk náluk a mintás, drágább porcelántányérokat és alumínium vagy réz evőeszközöket. Ezüstkészletről csupán Zádorfalváról egy nemesi 274