A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)
PISZTORA Ferenc: A pszichiátriai kórrajzokban rejlő folklorisztikai információk jelentősége a szellemi néprajz számára
A PSZICHIÁTRIAI KÓRRAJZOKBAN REJLŐ FOLKLORISZTIKAI INFORMÁCIÓK 225 múlt század utolsó évtizedeiben megkezdődött, s számos tényezőnek betudhatóan ma is tart. 7 Itt különösen figyelembe veendő, hogy a napjainkban oly divatos passzív rádióhallgatás, vagy televíziónézés lényeges eleme a szabadidő mai kitöltésének és ily módon éppen azt az időt veszi el, amelyet a hagyományos falusi társadalom a folklór hagyományozására, fenntartására szánt. A Monarchia korában meginduló és annak a végefelé mind erőteljesebbé váló paraszti „akkulturáció "társadalomfejlődési hátterét emeli ki ismert történészünk tanulmánya. 8 A szerző többek között rámutat arra, hogy a polgári társadalom és a tényleges polgárosodás — ha áttételesen is —, de igen jelentős mértékben „hasonította magához" a klasszikus paraszti értékrendet és gondolkozás módot. Ezenkívül je- lentősnek tartja még az információk mennyiségének a megnövekedését is: részint az olvasottakét, ami az analfabetizmus csökkenése és az olvasmányok (kalendárium, újság, ponyvairodalom) körének kiszélesedése révén érvényesült, részint a kibővülő körű személyes tapasztalatszerzést (vasút, katonáskodás, távolabbi munkavállalás). „Az információk (kivált az olvasottak) mennyiségének e növekedése lassan azután új értékrendszert visz be a paraszti társadalomba, a magatartásban éppúgy, mint az esztétikában: merőben gyakorlati tényezőkön túl, ezzel is összefüggésben áll a népviseletek, a népdal, a népmese elhagyása, éppúgy, mint az individualizmus erősödése: az egyén életében a közösségi kapcsolatok meglazulása, jelentőségük csökkenése, s még fennmaradva is egyre inkább formálissá válása." — írja. HOFER T. a parasztság életmódjában és osztálytagolódásában a 18. század végétől a 20. század elejéig bekövetkezett nagy változásokat teszi felelőssé a népművészet változásáért és hozza összefüggésbe az új stílusok kialakulásával. 9 Napjainkban szintén eltűnőben vannak — s többnyire csupán az idősebb rurális populáció tudatában lelhetők még fel — az archaikus jellegű népi hiedelmek, babonák, mondák stb. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a tárgyi, anyagi természetű paraszti kultúra pusztulásának a mértékéhez képest ez a népi hiedelemanyag mindenesetre szélesebb körben és makacsabb módon látszik dacolni az urbanizáció-indusztrializáció kettős folyamatával szemben. 10 Miután nyilvánvaló, hogy a szellemi néprajzi gyűjtőmunka számára alkalmas kútfők, így a paraszti kultúra még élő, öreg hagyományőrzőinek a száma egyre inkább csökken, érthetően megnövekedett bármilyen, a szellemi néprajz számára hasznosítható írásbeli és még fel nem dolgozott dokumentum jelentősége. E tekintetben korabeli hivatalos jelentések, kutatóknak, utazóknak stb. a népéletre vonatkozó leírásai (pl. RÓMER FLÓRISNAK „A Bakony "-címen 1860-ban kiadott munkája 11 ), de legfőképpen idős parasztemberek és asszonyok élettörténetükkel kapcsolatos visszaemlékezései, naplói jönnek szóba. Ujabban Magyarországon publikálásra is került néhány közülük; BÁLINT SP; BERÉNYIA. 13 ; VANKÓNÉ DUDÁS J. 1 * Ámde az ilyesfajta, a hagyományokat, hiedelmeket leíró és egyben megélésüket, az azokkal kapcsolatos szubjektív viszonyulást is tükröző írások száma rendkívül csekély, s azok is inkább a közelmúltban élt, vagy még a jelenben is élő öreg falusiak tollából származnak. Mindenesetre az Osztrák—Magyar Monarchia korából származó hasonló írásmű meglehetősen kis számban lelhető csak fel. Ezt részben az a körülmény magyarázza, hogy abban az időszakban, amidőn még a mezőgazdasági foglalkozásnak az ország lakosságának kb. kétharmadát tették ki (64%), s amidőn a magyar paraszti társadalom szervező és fenntartó ereje, valamint szellemi kultúrája még töretlenül érvényesült, néprajzkutatásunk talán nem fordult még olyan intenzív és féltő érdeklődéssel az adatközlők felé, s nem kutatta fel és gyűjtötte össze olyan odaadó szorgalommal az idevonatkozó írásos anyagokat, mint teszi azt manapság. Másrészről — ami az előbbinél lényegesen fontosabb magyarázó körülmény — a dualizmus korában hazánk lakosságának, s azon belül is a parasztságnak jelentős hányada analfabéta volt, így írásos feljegyzés — írni-olvasni tudás hiányában — nem is volt várható tőle. 1870-ben pl. az ország hat éven felüli lakosságának 68,7%-a, Erdélyé 83,6%-ban, Horvátországé 83%-ban volt analfabéta. 1913-ra az ország lakosságának viszonylatában ez az arány 33,3%-ra csökkent. 15 A nemek és a települési helyek vonatkozásában még tovább pontosítják az 1870-es statisztikát VOIGT V., becslései: értékelése szerint falunanők négyötöde, a férfiak kétharmada volt érintetlen az írásos műveltségtől, míg városon a férfiak egyharmada, s a nők több mint fele sorolható ide. 16
