A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

DOBRIK István: Fotó-grafika, grafika-fotó

190 DOBRIK ISTVÁN A fotó és a képzőművészet viszonya Coke jóslata, melyben a festő és a fotográfus közötti alárendeltségi viszony feloldását hirdeti, korunkban beteljesül. Ehhez szükség volt arra a felismerésre, hogy a fotográfiát nem lehet a képzőművészet vonulata mellett csak kísérőjelenségnek tekinteni. Ez a felismerés viszont, már csak akkor született meg, mikor a fotóművészet, a képzőművészettel szembeni kezdeti kiszolgáltatottsága után — lassan öntörvényeit felfedezve — generatív erőként hatott vissza a képzőművészetre. A XX. század felgyorsult világa, szédítő kommunikációs rendszere a művész számára igen komoly kor-tartalmat produkál. Az információs áradatban — Rimbaud szavaival — ha „teljességgel korszerű" akar maradni a művész, akkor már nagy próba számára az is, ha kifejezésre akarja juttatni a kor tartalmát, arról nem is beszélve, — ami igazi feladata lenne valójában —, hogy előbb tartalmat adjon a kornak alkotásain, művészi cselekedetein keresztül. A technikai civilizáció komoly léptékben változtatta meg a kor-tartalmat, befolyásolva ezzel a befogadó elvárásait is a művészettel szemben. Alig néhány éve felfedezésnek számított, ma már szinte közhelynek hat, hogy megnövekedett a világ valóságigénye. Az elképzeltnél meggyőzőbb a megtörtént, ördögbe az elvont kitalációkkal, kapjanak teret a tények; az élet bonyolult prizmarendszerén átszűrt, egymásba villódzó tükörképei helyett lássuk a valóság lenyomatát. Fellendülőben a tényirodalom, a dokumentumdráma, a napi eseményt általános igazsággá emelő feature. Ennek, a nem „hirtelen" kialakult tendenciának egyik fő részese a fotográfia, ez az első sorban „kritikai, kijózanító műfaj", amely lassan bevéste látásmódját korába. „A vizuális kifejezés mai állapotát bármelyik területen... az a vizuális jelenség táplálja, amelyről új fotográfia gondoskodik."

5 Ez a dezilluzionizmus, természetszerűen hatott a képzőművészetre is, legalább olyan erővel, mint mikor a fiatal — ábrázolási területeit, kifejezőeszközeit, a valóságról való mondandóit kereső — fotóművészetre hatott a festészet. Egy új művészeti ág esetében törvényszerű, hogy egy adott kor egy adott formarendszere áll rendelkezésre, amelybe mintegy beleszületik.

6 így volt ez a fotográfia esetében is. A festészet sajátos kifejezőrendszerének hatása a festőművészetre (pictorialism) azonban nem csak regresszív és befejezett hatásként értékelendő.

7 Ezt a kölcsönhatást vizsgálva: a fotóművészet kezdetben a hagyományok által megszabott tartalmi és formai megoldások még ki nem merített lehetőségeit kereste. Az elemek egy része azonban már nem felelt meg a lehetőségeinek. Ezeket elhagyva másokat késztetett új működésre, így módosítva formanyelvét. A változó világ kortartalmára való reflektálás, ennek a vizuális megjelenítése, a rendelkezésre álló eszközök átértékelését, elhagyását, új tükrözési módok keresését eredményezték a művészeti ágakban (experimentáció). Az új elemek visszahatva a hagyományosokra módosították egymást. Ez a stimuláló kapcsolat a képző-, és fotóművészet között a fotográfia önálló formanyelvének kialakulása irányába hat, természetes dialektikával a festészet és a grafika alakulását is befolyásolva.

8