A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)

LIPPÓCZY Norbert: Üvegfestményeim Tarnówban

ÜVEGFESTMÉNYEIM TARNÓWBAN LIPPÓCZY NORBERT Családom, nemzedékeken át, a XVIII. század közepétől, szőlészettel és borászattal foglalkozott Tokaj-Hegyalján, Tállyán, amely vidék már akkor munkaerőhiánnyal küszködött. így gyakran dolgoztak szőleinkben nyáron summás idénymunkások, mezőkövesdi matyók/Színpompás viseletük nekünk, gyerekeknek mélyen az emlékezetünkbe vésődött. A szüreti szorgos munkák idején, gyakran jártak át a szomszéd sváb községből, Rátkáról a leányok szüretelni. Viseletük merő ellentéte volt a mezőkövesdieknek; fehér, sötétkék és fekete színek uralták azt. Kassán (ahol a reálgimnáziumot végeztem) a környékről naponta a városba özönlő, tejet, vajat, baromfit a piacra hozó szlovák asszonyok ismét feltűntek ruházatukkal; fehér harisnyában, alig a térden alul érő, szélesen ringó színes szoknyákban, keményített fehér fejkendőben, mindennapi látványunk volt. Talán e színben és változatosságban oly gazdag népviseletek adtak impulzust már gyermekkoromban, valami hasonló színpompásat gyűjteni? Nagyon fiatalon elragadott ez a sok örömet adó kellemes szenvedély; alig voltam 9 éves, amikor már jó pár száz darabos tarka számolócédula gyűjteménynyel büszkélkedhettem. Később a számolócédulákat a nem kevésbé színes, de már „komolyabb" bélyeggyűjtés váltotta fel. Ezen kívül gyűjtöttünk mi még sok minden egyebet is, kezdve a lepkéktől a katonagombig, mely utóbbi gyűjtésében kiváló alkalmat teremtett az első világháború. Mint 10—12 éves gyerekek, kijártunk a Kassa melletti fogolytáborokhoz és csak úgy, a szöges drótkerítésen keresztül, könnyen megszereztünk egy pár kockacukorért vagy cigarettáért (Magyarkáért, amelyet koporsószögnek is hívtak) az annyira óhajtott címeres gombokat és vállpántokat az orosz hadifoglyoktól. Debreceni gazdászkorombeli időkben a könyvek ejtettek foglyul; ez már tulajdonképpen nagyapám és édesapám szőlészeti és borászati könyvtárának a szorgalmas kiegészítése volt — és az is maradt a mai napig. Végül, amikor már a saját lábamra álltam, lettem szenvedélyes rabja a szivárvány minden színében pompázó népies üvegképeknek. 1929-ben telepedtem le Lengyelországban. Ebben az időben határozta el édesapám a lengyel borpiaccal való kapcsolat újrafelvételét. E kontaktust családunk jó néhány nemzedéken át ápolta (pontosan 1768-tól), ezt csak az első világháború szakította félbe. Elhatároztuk, hogy megalapítunk — a már független Lengyelországban — egy pincészetet, ahonnan a család és a szomszédok által termelt tokaji borokat könnyebben szétküldhetjük vevőinknek,