A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)

DOBROSSY István – FÜGEDI Márta: A paraszti kenderfeldolgozás előkészítő munkafázisai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

302 DOBROSSY ISTVÁN—FÜGEDI MÁRTA makötel nevet kap (ez már utal a későbbiekben kifejtendő áztatási módra is). Borsod megye északnyugati részének falvaiban, így Szőlősardón, Teresztenyén, Égerszögben, Alsó- és Felsőtelekesen a kéve mellett, ennek a nagyságára utalva a markokat boksákba, kötik. Nyüvés után a boksát felső részén összekötik, alját széthúzzák, s így szárad a kenderkóró a szántóföldön 1-2 napig. A műveletet boksálásnak nevezik, de ha áztatóba kerülnek, már áztatókéve a nevük. A kinyűtt virágos kendert falvanként változóan vagy zölden viszik az áztatóba, vagy a szántóföldön 1-2 napig szárítják. A magvas kendert viszont minden esetben szárították, ha a virágos kenderrel együtt nyűtték, akkor természetszerűleg vonatkozott ez a teljes mennyiségre. A magvas kender szántóföldi szárítását általánosan fülleszíésnék nevezik. Ha a mag peregni kezdett, vagy a szántóföldön kezdtek a kicsépeléshez, vagy ponyvába rakva szekérrel, esetleg háton, batyuba kötve szállították haza (1. kép). A magkiverésnek elsősorban alkalmi eszközei ismeretesek. Kiskinizsen fejőszékhez verték a kórót, de emlékeznek a faluban arra, hogy a hazahordott kévéket ponyván, cséppel verték ki, majd szelelőrostán tisztították meg a magot. Tardonan székhez, vagy gerendához ütögették a kendert, s ebben a munkában a férfiak is részt vettek (2. kép). Pányokon, Felsőregmecen ennek a munkának kopolás volt a neve. A különféle módokon nyert és megtisztított kendermagot csepűből készült kisméretű zsákban, ún. szőrzsákban a padláson, ha a következő évben nem vetették el, a konyhában, ládában tárolták. Úgy tartották, a 2 évig padláson tárolt mag már nem kel ki (Kiskinizs, Hernádszentandrás). A nyüvés és szárítás mértékegységeit megyéink területén a nagy változatosság jellemzi. Ez a változatosság, mint példáink bizonyították elsősorban az egységekben rögzített mennyiségekre vonatkozik. Az elnevezésekben — szórványos kivételektől eltekintve — egységes képpel találkozunk, hiszen a nyüvés alapegységét általánosan maroknak, majd a különböző számú markokból kialakított egységet pedig kévének nevezik, s ez az alapegység megmarad az áztatás során is. Borsod-Abaúj-Zemplén megye falvaiban az áztatás következő formáival találkozunk: a) folyóvízi áztatás, amely a nagyobb folyók környékének településeit jellemzi, b) folyóvízi áztatás, amely erek, erdei patakok időlegesen felduzzasztott vizében történik, c) állóvízben (tóban, vályogvető gödörben, mocsolyában, kutakban) történő áztatás. E három áztatási forma a földrajzikörnyezeti lehetőségekhez kapcsolódik, ezért e szempontokon túlmenően a kender áztatási egységei és rögzítési módjai szerint csoportosítva is bemutatjuk anyagunkat. Ez utóbbi szempont alkalmas olyan ismérvek feltárására, amelyek a hagyományozódó kultúrelemeket közelebbről és közvetlenebbül fejezik ki.

6 Borsod-Abaúj-Zemplén megye területe folyóvizekben, erdei patakokban nagyon gazdag. Ez magyarázza, hogy folyóvízi áztatással, ill. áztatókkal találkozunk leggyakrabban. A rostanyag későbbi feldolgozása szempontjából kétségtelenül ez az előnyösebb, hiszen a víz állandó mozgása az egészségre káros anyagot kilúgozza, s viszonylag megtisztítja a rostanyagot a bomló fás részektől. Ennek az előnynek a kihasználását mutatja, hogy a Sajóra, Bódvára, Hernádra, Bodrogra és Tiszára nemcsak a folyók melletti falvakból, hanem távo6. Szolnoky Lajos: Alakuló munkaeszközök. Budapest, 1972. 24.