A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)

VIGA Gyula: Északkelet-magyarországi adatok a szamártartáshoz

ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGI ADATOK A SZAMÁRTARTÁSHOZ 285 • 1. kép. Szamárfogat, Ernőd parasztgazdaságok üzemszervezetében a szamárnak nem volt helye, a legszegényebbek azonban még az eke és a borona elé is befogták. Azokban a falvakban, ahol sok szamár volt, bár lenézték, de személy szerint nem csúfolták a szamártartókat. Ahol azonban kevés volt a szamár, ott a tartó szinte mindig megkapta neve elé a szamaras, csacsis jelzőt. A szamarasok persze igyekeztek meg is indokolni állatuk tartását. „Nem a szamár szamár, hanem, az aki a hátán hordja a fát az erdőről!" — mondta egy 75 éves perei adatközlő. Nehéz szociális helyzet idején enyhül a szamarasok megszólása, amint azonban elmúlik a tartását elősegítő kényszer, ismét erőteljesebben jelentkezik. Manapság a háztáji gazdaságok mellett ideálisnak tartják a szamár tartását, s a vagyoni különbségek lényeges egyszerűsödésével már csak csipkelődéssé, élcelődéssé vált a szamarasok megszólása. A szamarat tartó gazdaságok szociális típusai szerint két csoportot kell tehát elkülönítenünk. 1. A szegényemberek szamártartását, akik nem tudnak más vonóállatot tartani. Ebben a helyzetben, az igázás oldaláról megközelítve, hasonló szerepet játszott a szamár, mint a tejellátásban a kecske, s annak mintájára a szamarat mintegy „szegényember lova"-ként említhetjük. Lényegében ezt támasztja alá a szamárállomány birtoknagyság szerinti megoszlása: 1935ben az állomány 59,5%-a 100 holdon felüli nagybirtokon volt (ennek oka is