A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

TAKÁCS Béla: A Habán edények észak-magyarországi református templomokban

HABÁN EDÉNYEK ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS TEMPLOMOKBAN 87 a pelsőci „srőfos" bütykösök, továbbá a radnóti „bokálj tálacska", ahol a „bokály" elnevezés az edény anyagára utal. A kifejezetten „új keresztyén" névvel jelölt edények mellett több olyan bortartó kannát, korsót, butykost is említenek a leltárak, melyeket a leírás alapján szintén habán készítménynek tartunk: Egerlövő (1736) „egy nagy czimeres bütykös korsó". Mezőnagymihály (1736) „van egy kő keresztelő kannácska, fedeles, az allya is ónba van foglalva". Nagygéres (1806) „vagyon egy bütykös, tserép, mellyen olló és egyéb virágok vágynak, 1762-ben". Tarcai (1806) „egy tenger szinű cserép korsó czén fedéllel együtt". Tiszatarján (1665) „egy tserép ón fedeles korsócska kereszteléshez való". A habán edények egy részét ón fedéllel és talppal látták el, tehát minden valószínűsége megvan annak, hogy a mezőnagymihályi kanna, a tarcali és a tarjáni korsó habán munka volt. A habán edények díszítésénél gyakran szerepel a címerrajz, tehát az egerlövői bütykös korsót is habán készítménynek tartjuk. A nagygéresi bütykös 1762-ben a szabó céh részére készült, — az olló rajza erre utal — majd került a mádi kantához hasonlóan 1806 előtt a templomi felszerelések közé. •» Néhány edény a leltárakban „portzellán" névvel van feljegyezve: Monok (1806) „kereszteléshez fél portzellán tányér" Onga (1759) „vagyon keresztelő portzelana tál és tsésze". Vajdácska (1806) „egy kék portzellán kanna, mellynek mind a feneke, mind a fedele ón", — „keresztelő edény tiszta fejér portzellán korsó tállal együtt". Bár a leltárak az egyes edények anyagának meghatározásánál a porcelánt említik, mégsem tartjuk ezeket az úrasztali kannákat, korsókat, tálakat mai értelemben vett porcelán-edényeknek. Igaz ugyan, hogy a meisseni, bécsi, velencei stb. porcelánmanufaktúrák már a XVIII. század elejétől kezdve állítottak elő edényeket, sőt már korábban a XVII. század elején a főúri kincsek között felbukkan a kínai porcelán-edény, azt azonban szinte kizárt dolognak tartjuk, hogy ezekből akár egyetlen darab is valamelyik falusi templomba került volna.

2 A világhírű külföldi porcelángyárak készítményei egyébként is inkább étkészletekből, dísztárgyakból állottak. A porcelán-edény a XVIII. században még annyira ritka, annyira drága holmi volt, hogy a legbőkezűbb donátor is könnyebben adhatott aranyozott ezüst ötvöstárgyat, mint porcelánedényt a pártfogása alatt álló eklézsiának. Mit értsünk tehát az összeírásokban porcelán névvel jelölt edényekben? Véleményünk szerint ezek a kannák, tálak habán, vagy későhabán készítmények voltak. A vajdácskái kannán levő ón fedél és talp is ezt bizonyítja. Tudomásunk szerint porcelán-edényt soha nem foglaltak ónba, nem láttak el ón fedéllel, legfeljebb arannyal, vagy aranyozott ezüsttel.

3 Az ongai keresztelő készletet az egyházközség jegyzőkönyvének adatai szerint 1752-ben ajándékozta Réti Darvas József és felesége Szirmai Zsuzsanna és a leltárban a készlet „portzelana nevű edénynek"-nek van feltüntetve. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar fajanszművesség aholicsi gyár alapításával 1752-ben kezdődött, feltételezhetjük, hogy az ongai keresz-