A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VIGA Gyula: Kecsketartás az Aggteleki Karszton

334 VIGA GYULA A terület népességének ünnepi táplálkozásában a kecsketej és a belőle készült termékek nem játszottak lényeges szerepet, fogyasztásuk nem köthető ünnepi alkalmakhoz. A kecsketejjel kapcsolatosan babonákat, rontást elhárító cselekvést nem ismernek.

27 Űgy tűnik, hogy a kecsketej felhasználása és feldolgozása elsősorban a tehéntej és a belőle készíthető termékek pótlására szolgált. A felhasználás módjai és a feldolgozás eljárásai a szarvasmarha és a juh haszonvételének vonásait egyesítették. A feldolgozás eszközkészlete és produktumai a korábbi, ül. párhuzamos juhtartás (pl.: vadna, gomolya, csípős túró) és szarvasmarhatartás (pl.: köpülő, zsétár, vaj) elemeit egyesítik, amit a kecsketej tulajdonságai tesznek lehetővé. A tejhaszonhoz kapcsolódóan nem tudunk olyan elemet említeni, amely csak a kecsketartás sajátossága lenne. Falvaink kecsketartása — az általunk jelenleg megfogható időszakban — másodlagos, hiánypótló szereppel bírt, melyet a korszakban meglevő szociális hatások hoztak létre. Az állattartásnak ez az ága azonban a korábbi állatfajok (juh és szarvasmarha) helyébe épült be a paraszti gazdálkodás üzemszervezetébe, mintegy „örökölve" annak kereteit, eszközkészletét, eljárásait. Mindez nem jelenti azt, hogy azoknál a rétegeknél, amelyek a társadalom perifériáján éltek, s nem voltak berendezkedve nagyállatok tartására, továbbá olyan geográfiai viszonyok között, ahol szükségképpen dominált a kecske tartása, ne alakult volna ki sajátos kulturális köre az állatfaj tartásának. Mindennek vizsgálata hazánk területén még a további kutatások feladata lesz. Területünkön az általunk jelenleg elérhető korszak ebből a szempontból nem ad elég támpontot, mivel itt századunkban a kecsketartás érezhetően ideiglenes, másodlagos, szükségmegoldás jellegű. „Szarvasmarha módjára" tartják a kecskéket, bár ebbe a haszonvétel során a juhtartás elemei is belekerülnek. Napjainkban a kecsketartás hagyományos elemei a pásztorok, s az elzártabb társadalmi rétegek, nem utolsó sorban a cigányság között kutathatók legtöbb eredménnyel. A parasztgazdaságokban a kecsketartás már zártabb keretek között talált helyet, sok elemet átvett más állatfajok tartásának hagyományából, bár nem kétséges, hogy beilleszkedését éppen előnyös tulajdonságai, adottságai biztosították. A hús. A tejhaszon mellett a húsnak a kecsketartásban másodlagos jelentősége van. Levágásra leginkább a néhány hetes kisgedó került, az idősebb kecske húsát nem szívesen fogyasztották. Ahol erre mégis sor került, ott a vágás előtt néhány hétig abrakon felhizlalták az állatot, húsát pedig a felhasználás előtt leforrázták, majd hideg vízben áztatták. Az öreg kecskéket általában a cigányok vették meg, s fogyasztották el. A gedót általában húsvétra, vágták le. A vágás menete a következő: összekötik az állat 4 lábát vagy rátaposnak, s egy hosszú éles késsel átszúrják a nyakát, elmetszik a gigáját. A vérét általában megfogták, s megfőzték vagy megsütötték. Az állatot megnyúzták, majd felvágták a hasüreget, eltávolították a beleket, s a kutyának vagy a tyúkoknak dobták. Levágták a 4 combot, majd végigvágták a háta közepét, végül az oldalas részt darabolták szét. Főzéskor úgy válogattak a húsból, hogy minden rész egyformán fogyjon. A belsőségeket (szív, máj tüdő) zsíron külön megsütötték, májából májashaluskát is készítettek levesbe (Aggtelek). Valamennyi vizsgált faluban szokás volt húsvétra a gedó