A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VIGA Gyula: Kecsketartás az Aggteleki Karszton

324 VIGA GYULA 8. kép. A kecskék számára enyhelyet adó sziklás part (Égerszög) Önálló o'/at a kecske számára csak azok építettek, akiknek istállójuk nem volt. Ezek az ólak pacsit (9. kép) vagy deszka falúak. A kecskét gyakran zárják a többfiókos sertésólak valamelyik üres fiókjába is (10. kép). A legtöbb helyen azonban az istálló egyik sarkába, vagy a borjú jászlához kötötték a kecskét. Az előbbi esetben ráesői tettek elé a széna számára. Ahol már nem tartanak nagy állatokat, ott a kecske örökli azok helyét, s éjszakára szabadon engedik az istállóban. A kecskeól berendezést általában nem igényel, ritkán rácsot tesznek az egyik sarkába, hogy az állat a szénát ne húzgálja szét. Többnyire azonban egyszerűen a földre vetik a szénát, a moslékot pedig vödörben kapja. Ha megkötik az állatot, akkor a szarvára vagy a nyakára erősítenek kötelet vagy láncot, s azt falhoz, rácshoz, vagy a fal mellett levert cövekhez kötik. A kecskét tartók fontosnak tartják állataik sózását, ami mindig otthon történik. Több formája élt még a közelmúltban is. Amíg a boltokban kősót, téglasót lehetett kapni, addig általában ezt adták az állatoknak.

25 A földre vagy az állatok vályújába tették a sókockát. Volt, aki lyukas lábost, lavórt használt erre a célra, de használtak régi vályogvető ládát is. Aggteleken, Jósvafőn és Teresztenyén kantárba, kötötték a sódarabot (drót- vagy kötéldarab), ami az ól padlásáról lógott le. Korábban valamennyi településen elterjedt volt — főleg a juhtartó gazdáknál — a sózóbak, ágas, ágasfa használata, ami 4—6 villás