A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

DÖMÖTÖR Sándor: Geszten Józsi Borsodban II. közlemény

GESZTEN JÓZSI BORSODBAN II. KÖZLEMÉNY 249 A reformkor félnépi betyárdalai tükrözik, hogy Geszten tetteit a feudális értelmiség jobbik része nem tekintette haszonvágyból eredő, közönséges rablásnak. Gesztent vakmerő és hetyke, de becsületes gondolkodású embernek tartották, akit inkább szerencsétlen életkörülményeinek sűrűsödése, s nem embertelensége sodort bajba, tett a közrend ellen vétkező személlyé. E dalok szerzőit a törvényszék adminisztratív munkájában résztvevő diákok, gyakornokok, jurátusok, jegyzőkönyvvezetők közt kell keresnünk, s nem a históriás énekek gyatra fűzfapoétái között. Ezek a fiatalemberek mind a mulató, mind a keserves népdalok dallamára énekelték és gyarapították szövegeiket az élő Gesztenről: ezért lettek olyan hamar divatosak a nyíri részeket. Mivel a Gesztendalok nem képzelt eseményekről szólnak, hanem az aktuális eseményekről szóló hiteles információk voltak, inkább olyan népies helyzetdalok, amelyek a Geszten iránti rokonszenv következtében divatos nótákká váltak, mintha valódi népdalok lennének. A nép emlékezete egy részüket több mint egy évszázadon át megőrizte, más részüket meg is toldotta. A dalok gyűjtését ebben a szituációban nem tekinthetjük néhány arisztokrata népi divatnak hódoló hóbortjaként. Nemcsak a rablóromantika szentimentális elemei keveredtek a betyár néven ismert pusztai csavargó és rabló szegénynép tetteivel, hanem a feudális társadalom alapvető ellentmondásai új meg új helyi formákat is alkottak. 1840 körül nemcsak gazdasági téren hegyeződtek ki ezek az ellentmondásos furcsaságok, hanem a mindennapi gondolkodás a szellemi élet és a műveltség terén is. A piacra termelés polgári jellegű tendenciáit erősítette, hogy a feudális értelmiség, a honorácior osztály jelentős része sem volt már önellátó: nem a földbirtokból származott a jövedelme, hanem mindinkább a szellemi munkáért járó munkadíjakból. Ennek következtében a közéletben olyan ismeretek váltak szükségessé, amelyeket a feudális rend ezideig oktatni szükségesnek nem tartott. A feudális értelmiség (gazdatiszt, mérnök, pap, tanító) részben elszegényedett nemesi családok sarjaiból, részben tehetségesebb jobbágyok fiaiból, részben kereskedők és mesteremberek gyermekeiből nevelődött ki. Ez a vegyes összetételű feudális értelmiség részben felfelé, az arisztokraták felé, részben lefelé, származása helyéről, a dolgozó nép felé kereste az integráció lehetőségeit, megélhetése forrásait, a korszerű helyi kapcsolatokat és társasági formákat, amelyek biztosítják megélhetését, a munkáért járó díjazás gazdasági forrásait.

47 Nem a dalok nem voltak a polgári fejlődés elsőrendű forrásai, hanem az élet elemi szükségletei. Ortutay Gyula fiatalkori felfogása szerint „szabolcsi népdalok gyűjtésével alig foglalkozott valaki, bár többek közt egy Desewffy grófnő is gyűjtött, engedve a kor divatának."

48 Az Akadémia 1832—34. évi Évkönyve emlékezik meg arról, hogy Desewffy Virginia olyan népdalokat küldött be, amelyek alkalmasak a magyar nyelv és az irodalom fejlesztésére.

49 A grófnő nem hagyta íróasztalok fiókjaiban elheverni gyűjteményét: tökéletesíti módszereit. Tíz év múlva, 1844. augusztus 16-án Szent-Mihályról írja Toldy Ferencnek, hogy „az Erdélyinek küldött valódi népdalokat a nép szájából s a közönséges cigánybandáktól tanultam."

50

1845-ben le is kótázza a népdalok melódiáját és 1846. december 12-én aggódva kérdezi Toldytól: „Erdélyinek a minap küldtem egy néhány népdalokat hangjegyekkel s egy levéllel együtt,