A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 15. (1976)

KUNT Ernő: Temetkezési szokások Pányokon

266 KUNT ERNŐ körében elterjedtek. A magyar nyelvterület peremvidékein, melyek az ipari civilizáció szívóhatásától ideig-óráig mentesek maradtak, megtalálhatók még a feledésbe merülő gondolkodásmód képviselői, de itt is csak a második világháború idejére már felserdült parasztemberek között. A paraszti világkép elfelejtésével annak kifejezési formái — így a szokások is — tartalmukat vesztik. Az évszakokon, az emberi élet főbb eseményein átívelő — egykor töretlen — szokássoron mind nagyobb foghíjak mutatkoznak, s a megmaradtak is mind külsőségesebbé válnak, hiszen nem létszükségletei már a mai falusi életnek. Nem csoda hát, hogy Pányokon a halottal kapcsolatos szokások, babonák csak töredékei annak a gazdag szokássornak, amelynek emlékei a paraszti emlékezet legmélyéből előbukkannak. A ma élő három nemzedék és a halotti szokások. Pányokon három nemzedék él egy háztartásban. Gyakorlatilag azonban csak a harmadik — a 60 év feletti — generáció él a faluban, a második nemzedék férfi tagjai távoli városokba járnak el dolgozni (Szerencs, Gönc, Tarcal, Tokaj, Sátoraljaújhely, sőt Miskolc is), így ők csak a hétvégét, de még inkább egy hónapban egy hétvégét töltenek otthon, ha ugyan el nem költöztek már véglegesen. A legifjabb generáció tagjai vagy otthon nevelődnek, vagy eljárnak a közeli gimnáziumokba (főként Göncre) tanulni. Adatközlőim kétharmada a harmadik nemzedékhez tartozik. Természetesen az életük jó részét a falu hagyományaitól idegen hatások alatt élő középső generáció tagjai kevesebb adattal szolgálhattak, mint az idősebbek. Mondhatjuk, hogy ők a hagyományos halotti szokások vázát, kimondottan gyakorlati oldalát ismerik, „babonákról", hiedelmekről alig tudnak már valamit. Nincs is idejük azokat az idősebbektől megtanulni. A hatvan éven túli öregek, ha a beszélgetés őszintévé válik, a halotti szokásokról úgy beszélnek, hogy szavaikból kiérzik, saját eljövendő halálukról, az arra való felkészülésükről gondolkoznak tulajdonképpen. Ha egy szokásrészietet szemléletesen akarnak megmagyarázni, akkor magukat teszik a példában halottnak, s rokonságukat a feladatok elvégzőinek: Tudja, kedves, ha én meghalok, úgy fektetnek majd a koporsóba, hogy ezt a fekete cuhát adják rám, a karjaimat összefektetik keresztben a mellemen, s e két rossz, görcsös kezembe nyomják a könyvemet (zsoltároskönyvet). (8) Amikor mán elmegyek ebből a rossz világból — engedje meg a jó isten, hogy csendesen elaludjak — a komám csődíti egybe majd a népet (ti. a rokonságot a virrasztóba). (8) Az effajta kitéréseknek, példáknak azonban nincs önsajnáló, önsajnáltató mellékértelme. Amikor beszélnek a halálról, mindenkor kitűnik, hogy természetesnek tekintik azt, és feladatnak is, amelynek éppen olyan tisztességgel akarnak megfelelni, mint életükben a munkának s gye- mekeik felnevelésének. Hogy ezen utolsó feladatnak méltán eleget tegyenek, idős koruk minden tapasztalata, bölcsessége s az előttük járók példái segítik őket. Közléseik töredezettek, mozaikszerűek, de minden megjegyzésük a központi tartalom megértésére tör. Az idősek a maguk számára is igyekeznek a falu halotti szokásainak rendjét értelmezni. Az előző nemzedékek tudását halottról, halálról, túlvilágról magukévá téve tudnak csak utolsó feladatuknak megfelelni. Azt, hogy a halálra való felkészülés mikor kezdődik, köztük élve is igen ne-