A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

FÜGEDI Márta: A mezőkövesdi kékfestő műhely

472 FÜGEDI MÁRTA iparos műhelyek termékeikkel általában csak a közvetlen környezet igényeit látták el. A vásározási körzetek is viszonylag szűk, 30—50 km sugarúak voltak, a termékek az országos kereskedelembe, távoli területek keresletének kielégítésébe csak ritkán kapcsolódtak be. A mezőkövesdi műhely azonban olyan területen működött, ahol a közvetlen környék, főleg a matyóság csekély kékfestő kelme igényének ellátása nem tudta volna jövedelmezővé tenni a termelést, fenntartani az üzemet. A vásározás mellett így elsősorban a kiépült széleskörű kereskedő hálózat volt a termékértékesítés legjelentősebb tényezője. Az 1930-as években a kereskedőktől származó jövedelem már több mint másfélszerese a vásározásból származó bevételnek és többszöröse a heti piacokon eladott áru értékének. A felvásárlók által Magyarország keleti felének nagy területeire jutott el a mezőkövesdi kékfestő kelme. Ezeknek a területeknek a nagy mennyiségű keresletét pedig az egyes vidékek (főleg Békés, Albertirsa, Budapest környéke, Nyíregyháza) jelentős nemzetiségi lakossága magyarázza. Nemzetiségek lakta területen ugyanis sokkal jelentősebb és változatosabb volt a kékfestett textil felhasználása mind a viselet, mind a lakáskultúra vonatkozásában.

11 A mezőkövesdi kékfestő műhely működésének különös vonása tehát az a jelenség, hogy olyan területen funkcionált, ahol a közvetlen környéken ilyen jellegű jelentős, üzemet fenntartó kereslet nem volt. Az üzem tehát nem a szűkebb környezet igényeire épített, nem e vidék textiláru kereskedelmébe épült bele, a műhely üzemeltetése csak más, távoli vidékekkel kiépített jelentős kereskedelmi kapcsolat révén volt biztosítható. JEGYZETEK 1. Vö. Domonkos O., 1959—1961. 79—85. 2. Vö. Domonkos O. (1961. 225.) térképen mutatja be a pápai kékfestő műhelyben 1869—1929 között megfordult segédek lakóhelyeit. 3. A soproni iparkamara területén 1876-ban 139 kékfestő üzem működött (vö. Domonkos O., 1961. 227.). A miskolci Kereskedelmi és Iparkamara 1881. évi jelentése szerint Gömörben 25, Borsodban 5 kékfestő dolgozott ugyanezen időszakban (A Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattára, a továbbiakban: HOM. HTA. 53.3042.1.). 4. HOM. HTA. 53.4635.1. 5. Jelentősebb tanulmányok e témában eddig csak a Dunántúlra vonatkozóan jelentek meg: Domonkos O., 1961.; Domonkos O., 1964.; Domonkos O., 1969.; Domonkos O., 1971. 6. A kisszámú miskolci kékfestő közül a század elején Giret Béla dolgozott a legtovább. 1891-ben váltott iparigazolványt, majd halála után a 20-as években özvegye vezette a műhelyt. A másik miskolci kékfestő, Strauss Emil műhelye a század elejétől a második világháborúig működött. Jelentős volt a környék ellátásában a putnoki kékfestő műhely. Stromp József, Rimaszombatról, Vozáry Sámuel műhelyéből Putnokra kerülve 1891-ben jelentette be az üzem megindulását a kamarának. Az irányítást 1914-ben fia vette át, s 1958-ig dolgozott, mint kékfestő, kelmefestő és mángorló (HOM. HTA. 53. 2740.1.). 7. „A kereskedelemügyi miniszter úr 144.335/XI. 1931. számú elvi rendelete szerint a kékfestés 1922. XII. törvénycikkbe iktatott ipartörvény 13. paragrafusának 30. pontja alatt említett és iparigazolvány alapján gyakorolható képesítéshez kötött kelme- és fonálfestő ipar munkakörébe tartozik" (A miskolci Kereskedelmi és Iparkamara Közleményei XXII. 1931. okt. 30. HOM. HTA. 53.3042.1.) 8. Domonkos O., 1971.152. 9. Vö. Domonkos O., 1974. 22.