A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

FÜGEDI Márta: A mezőkövesdi kékfestő műhely

A MEZŐKÖVESDI KÉKFESTŐ MŰHELY 467 A festés után, ha nem volt sürgős, csak másnap mosták ki a kelmét. Addig leszáradt és jobban rögzítődött a festék. Kádban, meleg, gyenge kénsavas vízben mosták át a végeket, ez leoldotta a rögzítő anyagot, a papot. Alatta nem festődött meg a kelme, mivel ott nem érte az oxidáció, előjött a fehér minta. A savazás után többszöri tiszta vizes öblítés következik, hogy a savas vizet teljesen eltávolítsák a kelméből. A tisztára mosott végeket ismét keményítik, hogy szép tartása legyen az árunak. A mindenkori szárítást a szárítópadláson végzik (11. kép). A kb. 25 méter hosszú nyitott padlástérben lécszerkezetre teregetik ki a végeket. 1926-ban építettek a műhelyhez fűthető, zárt téliszárítót, mely az időjárástól függetlenül megoldotta a munka egész évi folyamatosságát. Ha kiszárad a kelme, nem lehet szép simára mángorolni, ezért mángorlás előtt enyhén belocsolják a végeket, majd összehajtogatva, és esetleg egy kicsit lenyomtatva hagyják átnyirkosodni. Az egyenletesen átnedvesedett végeket gondosan és egyenletesen kifeszítve görgőkre, hajtják fel. A műveletet pámolásnak, fehéresnek nevezik. Ezután kerül a görgőn lévő kelme a mángorló alá. Az igénytől függően hosszabb-rövidebb ideig mángorolják, járatják a görgőt 30* 11. kép. A szárítópadlás