A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

CSORBA Csaba: Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek a középkorban

TULAJDONJEGYEK, MESTERJEGYEK, POLGÁRI CÍMEREK 149 A kőfaragójegyek hitelesítő, ill. elszámolási jelzések lehettek, használatuk nem volt misztikus előírásokhoz kötött. Logikailag egyetlen megkötés feltételezhető, hogy egy építőműhelyen belül két mester nem használhatott teljesen azonos jelet. Ennek következménye az, hogy még a családtagok sem teljesen azonos jeleket használtak. A jelek egyéni jelek voltak, a cél az egyén megkülönböztetése volt, míg a nemesi címer családi-nemzetségi jelkép volt. Mesterjegyből címerré fejlődés tehát egyenlő az egyéni jelből családi jellé alakulással, így érthetővé válik, miért csak a polgárság felső rétegénél jelent meg a mesterjegy, ill. tulajdonjegy mint családi címer. A kőfaragójegyek esetében az anyakulcs-elmélet ugyan félrevitte a kutatást, de művelői mégis hasznos munkát végeztek, mert többezer jegyet gyűjtöttek fel. Maga Rziha is értékes sorozatokat adott közre, amelyekből követhető egyes családokon belül a mesterjegyek változása (2. kép). Az 1—6. ábra (uo.) a Böblinger-család Esslingenben, Konstanzban, ill. Bopfingenben élő tagjainak pajzsba foglalt mesterjegyeit mutatja be (XV—

XVI. század fordulója). Apa és fiai jegyeit szemügyre véve látható, hogy az 1—2. és a 3., 5., 6. sz. jegy csaknem egyező, a 4. sz. mindkét csoporttól jelentősen eltér ( de az alapfigura ebben is felismerhető). A második fiú (2. sz.) csak kissé változtatott az apa (1. sz.) jelén. Az első fiú jele azonos az apáéval. A harmadik és negyedik fiú (3—4. sz.) már jobban eltért az alapjeltől, az 5. fiú (5. sz.) újra csaknem teljesen visszatért az apa jegyéhez. A második fiú (2. sz.) fia (6. sz.) jegye a harmadik fiúéhoz (3. sz.) hasonló. A 2. kép 7—9. ábra a regensburgi Roritzer család jegyeinek sorozata: az apáé és két fiáé. A jegyek a keresztforma variációi. Az Ensingen-család XIV—

XV. századi tagjainak mesterjegyeit láthatjuk a 2. kép 10—12. ábrán: „N"-szerű jel variációi. Tehát a családok egyes tagjainak jelei — ha eltérők is egymástól —, az alapformáció generációkon át követhető. Nagy és kiterjedt anyaggyűjtésre van ahhoz szükség, hogy megállapíthassuk, mikor válnak egyéni jelből családi (változatlan) jelképpé a mesterjegyek, s mekkora hányaduk. A magyar kutatásokra rátérve először Frőde Vilmos gyűjtéséről ejtünk néhány szót. Frőde 1880 és 1896 között a felső-magyarországi templomok restaurálásánál építésvezető volt, s mindenütt gondosan megfigyelte a helyreállítások során, hogy vannak-e kőfaragójegyek a falakon.

47 Minden geometrikus jelet, függetlenül attól, hogy kváderen, boltozati zárókövön látta címerpajzsban, vagy sírkövön, kritika nélkül — mintegy magától értetődően — kőfaragójelnek tekintett. Még akkor sem jött zavarba, mikor nőt takart a sírlap.. .

48 Egy kassai sírkövet azért, mert a rajta levő címer az 1. sz. ún. főkulcsból kiszerkeszthető volt, építőpáholy alapítójáénak tartott.

49 A jeleket aszerint, hogy melyik kulcsból tudta kiszerkeszteni, százalékos megosztásban értékelte.

50 Kiderült, hogy a legtöbb jel a legtávolabbi páholyhoz, a strassburgihoz kapcsolható. A legkisebb mértékben viszont a legközelebbi, a prágai—bécsi van képviselve, íme a kulcs-elmélet abszurditása! Horváth Henrik nevéhez főződik a budai kőfaragójelek első feldolgozása.

51 Ő is Rziha elmélete alapján dolgozott. A kőfaragójegyeket a gótikus szerkesztési rendszer példájának tartotta. Szellemtörténeti alapon, a Lipps-féle pszichológiai esztétikát követve vizsgálta az anyagot.

52 Az egyszerű és a pajzsba foglalt jel között hierarchikus különbséget látott.

53 Elképzelhetetlennek tar-