A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

NAGY Géza: A karcsai parasztifjúság társasélete

A KARCSAI PARASZTIFJÜSÁG TÁRSASÉLETE 517 a lányok fonni, de már csak hárman-négyen, a legjobb barátnők. A fiúk közül is csak azok jártak ezekre a helyekre, akik az itt levő lányoknak udvaroltak. 1960 után, amikor beléptek a termelőszövetkezetbe, megszűnt maga a fotós is, mert nem volt hely a kender termelésére. A fonóház február végéig tartott. Ezután a fiatalok jóformán csak vasárnap találkoztak, mert bekövetkezett a dologidő, s nem volt alkalom a találkozásra. Esténként ugyan összejöttek egy-egy kapuban egy órára, félórára, de ez nem sokat jelentett, mert a szórakozásra nem volt elég az idő. A vasárnapi találkozás is csak alkalomszerű volt az 1930-as évekig, mert a fiúk rendszerint a kocsmában kötöttek ki, a kocsmának pedig még a tájékára sem mehettek a lányok. A mezei munkák idején csak a bálokban találkoztak együtt a fiatalok. 1930-ig annyiszor volt bál a faluban, ahányszor a legények rendeztek. Egy-egy fiúcsapat megfogadta a zenászeket vasárnapra, s kezdődhetett a bál. Karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, István királykor, farsangkor feltétlen volt. Az első világháborúig a bál délután két órakor a délutáni istentisztelet után kezdődött nyáron a szabad ég alatt (a Karcsa-parton), zöld gallyakból épített teberriT/ában, ősszel, tavasszal valamelyik csűrben, a sátoros ünnepeken pedig az iskolában. A. belépődíjat mindenütt meg kellett fizetni. Általában 15 krajcár volt személyenként, később pedig páronként szabták meg a díjat, úgy, hogy a fiúk a belépődíj 60 százalékát, a lányok pedig a 40 százaiéikát fizették. Amikor 2 órakor kezdődött a bál, az egész falu kivonult és asszonyok, emberek állták körbe a táncolókat. A tánc megkezdése előtt a lányok az egyik oldalon álltak, a fiúk pedig a másikon. Amikor megszólalt a zene, az a fiú, amelyik táncolni akart, sarkantyúját pengetve néhány tánclépést tett a lányok felé, majd vagy az ujjával intett egy lánynak, vagy éppen a nevét mondta, hogy: „Dakos Erzsu gyere táncolni!" ,,Vót olyan legény is, amelyik megállt a jányok előtt, végignézett rajtok, oszt az ujjával intett. Amelyik jány úgy gondolta, hogy neki szól az intés, az magára mutatott. Ha neki szólt az intés, akkor a fiú bólintott, de ha nem, akkor nemet intett." Amikor zárt helyre került a bál, oda már nem mehetett mindenki. ,,Oda inkább csak a kíváncsibb asszonyok mentek, oszt képesek voltak ott gurnyasztani ameddig a bál tartott. Űgy nézték, hogy ki kivel táncol, hogy majd kiesett a szemek. Vót osztán mit pletykálni egy darabig." A református ifjúsági egyesület (megalakulásával változott a helyzet. Ekkor már nem a legénycsapatok rendezték a bált, hanem az egyesület. A 30-as évek végén, a 40-es évek elején néhányszor párosbált rendeztek. A párosbálon csaik a meghívott párok vehettek részt. A lány vitte az ennivalót, a fiú pedig az innivalót fizette és a beléptidíjat. Ez azonban nem terjedt el és el is maradt néhány próbálkozás után, mert csak a gazdagabbak vettek rajta részt, a szegényebbek kiszorultak, ezenkívül sok szóbeszédre adott dkot. Külön kell szólnunk a környező uradalmak cseíédbáí jairól. Kezdetben a falusi legényeik elmentek ezekre a bálokra, de mindig verekedés tört ki, s a kezdeményezők mindig a falusi legényeik voltak. Ezért aztán a falusi legényeiket a bál alkalmával az intéző kitiltotta a tanyából. Nem minden lányt kísért el az anyja a bálba. Azt tartották: „Legyen