A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

NAGY Géza: A karcsai parasztifjúság társasélete

512 NAGY GÉZA ségeskedés, de ha az érdekek úgy hozták, akkor ezt az ellenségeskedést felfüggesztették. A környező uradalmi tanyákról vasárnap délutánonként bejártak a béreslegények a kocsmába mulatni. Ilyenkor, ha a kocsmában verekedés tört ki. a falu legényei összefogtak a béreslegények ellen. Együtt tartottak akkor is, ha elkerültek a szomszéd községekben vagy a tanyákon rendezett bálokra. Az első világháború után új falurészek épültek. Itt is voltak legények, s amikor kiépültek ezek a falurészek, megszűnt az alvégesi és felvégesi különállás, s most már falusi legénycsoportként kerültek szembe az alvégesi és felvégesi legények az új falurészek legénységével. Nem tűrték a falurészek legényei, hogy más falurészek legénysége bemerészkedjen az ő területükre. Valamelyest változott a helyzet a leventeegyesület megalakulása után. Ekkor már a baráti körök kialakulására nem feltétlen a falurészek szerinti tagozódás van hatással, hanem meghatározza a leventében kialakult kör is a barátságot. 1936-ban alakul meg a faluban a református ifjúsági egyesület, mely magába foglalta a falu mindkét nembeli fiatalságát. A különböző falurészek legénycsapatai nem bántották egymást, amikor télen a fonóházakat járták sorra, ha rendesen viselkedtek és tiszteletben tartották a fonóházban a fonóházhoz tartozó fiúcsapatok jogait. Szabadon mehettek más falurészbe akkor is, amikor a fonóházakba a maskarát vitték. Szabadon mehettek az utcán vasárnap délutánonként, amikor kocsmáról kocsmára jártak és dalolva végigmentek az utcán, de a kocsmában vigyázniuk kellett, mert a legkisebb sértésre is kirobbant a verekedés. Együtt voltak a bálban, de itt is csak addig tartott a békesség, míg egyik-másik jogaiba bele nem kötöttek. ,,A kocsmában elég vót egy hangos szó, vagy valakinek elég vót tenyérrel az asztalra csapni, oszt mán megvót a verekedés. A bálba meg ha kérte egyik legény a jányt a másiktul, oszt az nem adta, az is verekedéssel végződött, oszt sokszor szétverték az egész bált, mer ügyi minden legénynek vót cimborái, oszt azok vele tartottak." Általában minden legény csapatnak volt egy tekintélyes tagja, úgy is mondhatnánk, vezetője. A legénynek tekintélye volt más csapatok, de a felnőttek előtt is. Ez tartotta össze a csapatát, a kocsmai mulatságok alkalmával még arról is gondoskodott, hogy aki elázott, azt hazavigyék, vagy ha valaki jogtalanul izgágáskodni kezdett, azt csendre intette. A csapatok mindenben összetartottak. Ha munkába mentek — napszámra vagy kepére — általában a cimboráknak szóltak. A téli körvadászatoknál, favágásnál, jégvágásnál külön csoportban dolgoztak az egy csoportba tartozó fiúk. Az 1930-as évekig nagy becsülete volt az erős, bátor fiúnak, de megvetették a gőgös, ok nélkül aggatolódzó legényt. A gyenge vagy hibás legényt nem nézték ki maguk közül, ha közéjük ment, tartották vele a barátságot és (meg is védték a gúinyolódásoktól. Mehetett velük a lányokhoz is, de a hibás legény csak ritkán ment társaihoz, hiszen sokszor kellett a csendőrök elől menekülni, és ezt a hibás legény nem tudta volna megtenni, s mivel nem akarta társait bajba keverni, inkább a maga útját járta. A 30-as évek után a verekedős legényeknek veszett a becsülete. Egyrészt a leventeegyesületben, másrészt az ifjúsági egyesületben nézték