A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

NAGY Géza: A karcsai parasztifjúság társasélete

A KARCSAI PARASZTTFJÜSÁG TÁRSASÉLETE 511 gatya csaik az idősebibéknél maradt meg a két világháború közötti nyári viseletként. Bár még 1963-ban is hordták a 60—70 évesek közül jó néhányan. A 30-as években újra változáson megy keresztül a legények ruházkodása. Elterjed a pantallós nadrág, melyet addig csak az iparoslegények, a tanyasi gépészek és az urak hordtak. Télen még hordják a csizmát és a hozzávaló priccses nadrágot, de tavasszal már egészcipőt (a 40-es évek elején pedig félcipőt) húznak ünnepnapokon. Ezzel egyidőben kezd elterjedni a hosszú télikabát, a nagykabát használata. Hétköznapi lábbeliként viszont megmaradt a bakancs és a csizma továbbra is. Ma már mindez eltűnt, nem lehet különbséget tenni a falusi és városi viselet között. A hajviselet nem változott annyit a legényeiknél, mint a lányoknál. Az 1800-as évek végéig hosszú hajat hordtak a legények, és hogy a haj fényes legyen, időnként sertéshájjal kenték meg. A hajat hátul egy, fémből készült félkör alakú, ritka fogú fésűvel fogták össze. Az 1900-as évek elejétől a legényeik félhajat, rövidre vágott, bal oldalon elválasztott és oldalra fésült hajat kezdték viselni, majd az 1920-as évektől kezdett teret hódítani a hátra fésült haj. 1940-től már a hátra fésült hajat is úgy alakították, hogy sütővassal hullámot sütöttek belé. Még most is emlegetik az egyik karcsai legény esetét, aki berakatta Sátoraljaújhelyen a haját egy szombati napon és egész éjjel nem mert ágyba feküdni, hanem a ládán ült egész éjjel, mert félt, hogy kirojegy a hajából a hullám. A vasárnapi viselethez tartozó kakastollas kalap az 1920-as évek elején eltűnt és helyette a legények darutollas kalapot kezdtek viselni, vagy nem tették a kalaphoz semmit. Ha lakodalomba mentek, akkor a lányoktól kapott, szalaggal feldíszített rozmaringszáilat tették a kalapjukhoz. Az 1940-es évek végéig el sem lehetett volna képzelni a legényt valamilyen ütőszerszám nélkül. Az első világháborúig bimkósbottal jártak a legények. Később nádpálcát tartottak a kezükben, melynek egyik végét ólommal öntötték be. A nádpálca a két világháború között olyan lett, hogy a belső zsebben vagy a kabátujjban elfért, de volt olyan legény is, aki rugóra, drótkötéldarabra öntött ólmot vagy cint és az így elkészített szerszámoii hordták a belső zsebben. Ebben az időben terjedt el a boxer is. Emellett a 'bicska nem hiányozhatott a zsebből, vagy a kés a csizmaszárból. Ma a barátikoziást az egy munkahely, az egyforma érdeklődés és a korábbi összetartozás szabja meg, és nincsen olyan ellentét és ellenségeskedés a legények között, mint régen volt. Régen nem mertek az egyik falurészből bemerészkedni a másik falurészbe a legények, pláne lány után. Az a tény, hogy a legénysarba kerülő fiú egy nagyobb közösség tagja lett, nem azt jelentette, hogy csak egy (közösségbe tartozott, haneim a kisebb, a szűkebb közösség volt az, ahol jogai egyenlőek voltak. A szűkebb baráti körhöz az egykorúak tartoztak, vagyis az idősebb korosztály az idősebbekkel, a fiatalabb korosztály a fiatalabbal barátkozott, s csak akkor tartottak együtt a fiatalabbak: az idősebbekkel, ha bajba került egyik vagy másik csoport. Az 1800-as évek végéig, de még inkább az első világháborúig a falusi legénység az alvég esi és a felvégesi legények csoportjára tagolódott. Az Alvégen is, a Felvégen is több legénycsapat volt, s mindegyiknek külön lánycsapata. A két falurész legényei között megvolt az ellen-