A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

BARTHA László: Teherhordó eszközök Domaházán

476 BARTHA LÁSZLÓ Bab-, krumpli-, rizskása- és árpakásalevest tettek bele, mindazt, .ami nem ázott el. Főtt tésztát sohasem, még akkor sem, ha húslevest vittek. A húst, a tésztát külön szedték tányérba, tálba, s leborították asztalkendővel, hogy meleg maradjon. Igényesebb, gazdagabb háznál — de még képeseknél, napszámosoknál — sem vittek ugyanabban a kasztrojban tejes, habart ételt, amelyikben a húslevest szokták vinni. A tejes ételeknek külön ételhordó volt. Valószínű, hogy csak egyszerű szokásmaradvány: a cserépedények, fazekastermékek virágkorában az asszonyok megszokták, hogy a cserép — bármilyen jól kiégetett legyen is — a zsírt, tejet magába szívja. Tejesedényekbe éppen ezért sohasem tettek mást, mert hiába mosták, a fűszeres ételmaradék rontotta a tej minőségét, s esetleg nem forrott meg. A kiváló minőségű zománcos edénynek már nem voltak ilyen tulajdonságai, de a szokást makacsul őrizték. Etelhordó. Már nem élő, teljesen kiveszett ételhordó eszköz, az emlékezet szerint csak ételhordónak hívták. Nem más ez, mint cserépből, fajanszból, porcelánból készített, egymásba rakható tálka, rávaló fedővel, oldalán két kis füllel. Legfeljebb hármat-négyet raktak egymásra, azután betették a kantárba. Sz. Morvay Judit gyűjtésében így örökítette meg a rá vonatkozó adatot: „Mikor vittük, édesanyám monta, hogy vigyázz, csombókba essék a két fili!"1 Rokon ez tehát az egymásba rakható komacsészével. Néhány ilyen ételhordót láttam, néhol már csak egyegy darabját, de már nem hordják. Mint kedves emlékként őrzik a kaszni tetején, vagy a koínyhakredencben. Alumínium ételhordó. Újabb típus, gyári termék. Egy fogóra, füllel ráhúzható, korong alakú kis edények, 2—3—4 részes, egy fedővel. A 30-as években jelenik meg Domaházán, azóta előszeretettel hordják. A gyári munka vonzásával magyarázhatjuk „falura kerülését". Ózdon a tizenkettöző, tizenhatozó munkásoknak vitték így az ételt a feleségek, azonkívül a vasúti pályafenntartóknak feleségeik, gyerekeik. Az itt „pakeroló", krampácsoló domaháziak magukkal vitték a szokást. Igazi elterjedése mégis csak a második világháború után, az 1950-es évekre tehető. Szeretik, hordják, egyetlen hátránya, hogy nehezen tisztítható, az ecetes, tejes étel „megmarja", ezért is ragaszkodnak sokan a hagyományosabb zománcos ételhordóhoz. 5. Vízhordó, jolyadéktartó edények Korsó. A századfordulón a legkedveltebb vízhordó eszköz volt. Fazekasmunka, amelyet a falun élők a vásárokon szereztek be. 3—5 literes volt leginkább, egy füllel, amelyen egy ivóalkalmatosság, a csöcs volt. Ezért csöcsös korsónak is mondták. A mázatlant szerették, mert a festett, mázos korsóban hamarább megmelegedett a víz. Ha a határban olyan helyre mentek dolgozni, ahol nem volt víz, akkor magukkal vitték otthonról, ha volt kút vagy forrás, akkor ott (merítettek. A korsó száján általában szűrő volt, hogy „merítéskor a béka bele ne menjen". Ismertek azonban „szabadszájú korsót" is. Domaháza népe rendszerint a rimaszom-