A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

FOGARASSY László: Felvidéki guerillaharcok a Károlyi kormány idején

FELVIDÉKI GERILLAHARCOK A KÁROLYI-KORMÁNY IDEJÉN 243 küldötteivel megkötött egyezményben elismerték, hogy Dunától a 278-as Magashegyig (Pinctől keletre) az Ipoly folyása a demarkációs vonal. Innen a vonal egyenesen halad Rimaszombat déli kijáratán át Tornaijára. E vonal mentén február 2-án déli 12 órakor az ellenségeskedés beszüntetendő, új ellenségeskedés megkezdése 7 napi felmondási időhöz van kötve, a hadifoglyokat pedig fejenként kicserélik. Balassagyarmat és Salgótarján hovatartozásának kérdése ezzel eldőlt. Február 2-án azonban egy légionárius csapat Dejtár közelében megint átkelt az Ipolyon és a vasúti állomásról géppuskákkal lőtte a falut. A lakosság fegyvert ragadott, négy géppuskát, lángszórót és nagyobb trént zsákmányolt, sőt a visszavonulókat az Ipolyon túlra, Nagycsalomjáig üldözte. Innen aztán hadikövetet küldtek Balassagyarmatra, hogy panaszt emeljen a lakosság ellen. A parlamentert, visszatérőben, majdnem meglincselte a felingerült lakosság, a magyar katonák azonban megmentették 80

. A csehszlovák csapatok az 1919. január 29—február 2. közti balassagyarmati harcokban a következő veszteségeket szenvedték: elesett 1 tiszt és 44 katona (közülük 4 az Ipolyba fulladt), megsebesült 19 katona, fogságba esett 7 tiszt és 212 katona. A foglyulejtettek közt volt Balassagyarmaton 81 fő, Litkén és Tőrincsen 3 tiszt és 66 katona, Nógrádszakálon és Nógrádludányon 2 tiszt és 56 katona 81

. Ez volt talán a Károlyi-féle néphadsereg legszebb sikere, ezt a győzelmet az 1919-es magyar vörös hadsereg bármely hadosztálya megirigyelhette volna. Még az ellenfél — egyébként fukaron mért — elismerését is kiérdemelte. Mégis akadt olyan kutató, aki a csatának negatív részleteit domborította ki: „Le kell számolni egyszer azzal a hamis illúzióval, hogy valami nagyszabású hőstett volt a csehek kiverése Balassagyarmaton . . ."

8-. Márpedig ennek a lekicsinyelt vállalkozásnak sokkal mélyrehatóbb következményei lettek, mint az, hogy sikerült rákényszeríteni az ellenfelét, hogy respektáljon egy olyan demarkációs vonalat, amelyet Párizsban saját maga sugalmazott: a losonci lakosság a balassagyarmatihoz hasonló akcióra készült, az Ipolygalsa elleni támadásiban (február 6.) a magyar csapatok növekvő harci kedvének újabb bizonyítéka mutatkozott, aminek hatására a losonci fegyverszüneti tárgyalásokon (1919. február 11.) a már említett ideiglenes fegyverszüneti egyezséget lényeges módosítás nélkül elfogadták, sőt annak érvényét a szomszédos 39. hadosztály védőszaikaszára (Rimától Uzsokig) is kiterjesztették. Március 8-án az utóbbi hadosztály területén a következő új demarkációs vonalban állapodtak meg: Buzita— Hidasnémeti—Nagykázmér—Hradissa—Málca 84

. Éppen a losonci fegyverszüneti egyezmény értelmében vonultak vissza itt a csehek, február 12-én az Ung folyó mögé, kiürítve Vajánt és Nagy kapóst, amely községeket előzőleg az Ungvárra vezető vasútvonal kedvéért szálltak meg. Tíz nappal a Buzita—málcai helyi demarkációs vonal ügyében megkötött egyezség után a csapi védőalszakasz parancsnoksága az ungvári 31. légionárius ezred parancsnokságától a következő táviratot kapta: ,,A hadosztályparancsnokság (tehát Rossi tábornok, Kassán) meghagyta nekem, tudassam nagyságoddal, hogy a párisi nemzetközi parancsnokságnál (sic) épen most tárgyalnak a cseh-szlovák köztársaság és a magyar kormány közti demarkációs vonal megállapításáról. Kérem a magasabb parancsnok16*