A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

FÜVESSY Anikó: Méhlakások Észak-Borsodban

MÉHLAKÁSOK ÉSZAK-BORSODBAN 531 nyékén helyezték el, és a méhcsaládról gondoskodni kezdtek. Ez a gondoskodás kezelésükön és alkalmi táplálásukon túl tenyésztőhelyeik emberi beavatkozással való kialakításában nyilvánult meg, s a méhlakások gazdag formai változatait hozta létre. Az így kialakított különböző méhlakások alapanyagukban az illető táj nyersanyagadottságait, formai megoldásukban pedig a méhtenyésztés, a méztermelés fejlettségi fokát tükrözték.

10 Kezdeti fokon a méhlakások kialakítása a természetes méhlakóhelyek reprodukálása révén valósult meg. A sziklarepedésekben, faodvakban talált méhek lakóhelyeit gondosabb belső részkialakításokkal lemásolták, melyet az észak-magyarországi homokkőbe vájt fülkék és a kivájt közepű fatörzsek, a faköpűk képviselnek. Mivel hazánkban a homokkőbe vájt kaptárok általános elterjedtségét nem tudjuk kimutatni, és gyűjtőterületünkön sem fordul elő, így célszerűbb figyelmünket a fatörzsből kialakított méhlakásokra fordítani. Ez a típus több fejlődési szakasz megtételével jutott el a végleges, de napjainkban már alig használt formáig. Fejlődési fokozatai a következők: I. Méhek továbbtartása az eredeti, erdei odvas fákban, II. Az erdei, odú nélküli fákba vájt üregekben, III. Odvasodás nélküli fákból készített, lakóhelyük környékén elhehelyett törzsrészekben. Az átmenet első két fokozata az erdei méhtartásra utal, és arra ad választ, hogy a zsákmányolás hogyan alakulhatott kezdetben ösztönös, később egyre tervszerűbb tenyésztéssé. A fejlődés első szakaszában a talált méhcsaládot már nem ölik ki, hanem csak a lépeket veszik el, mely a megkímélt család következő évi mézgyűjtését teszi lehetővé. A második szakaszban élő fákba vájt üregekben tenyésztik tovább a méheket. Az elmozdíthatatlan méhlakóhelyekben a méhek kezelése, a lépek elvétele nehézkes. Ennek felismerése hozza létre a harmadik fokozatot, a kivájt közepű törzsrészekben való méhtartást, mellyel a méhlakások helyváltoztatásának és a méhek tervszerűbb kezelésének lehetőségét teremtik meg. Az így kialakított méhlakásokat már a XVIII—

XIX. század fordulóján otromba tőke,

u illetve tőke köpíí

12 néven említve méhtartásra nem javasolják, mégis a fában gazdag, erdős vidékek paraszti méhészetében a századforduló tájáig viszonylag elterjedtnek mondhatók. A legprimitívebb méhlakás-formát azok az erdőből hazavitt odvak szolgáltatták, melyben a méhcsaládot megtalálták. Erre a célra a viszonylag fiatal, egyenes törzsű fák alkalmasak, csak ritkán próbálkoznak idősebb, szétágazó törzsrészek hazavitelével. Sokan mondták, hogy napjainkban azért nem túl gyakori a méhek eredeti odvaikban való hazavitele, mert általában az idősebb fák odvasodnak, azokat pedig nehéz átfűrészelni, az erdőkerülő is könnyen felfigyel rá. Amennyiben a méhekkel teli, odvas fát hazavitelre alkalmasnak tartják, nyílását drótszitával elzárják, az odú aljés tetőpontját kopogtatással megkeresik. Az üreges részeken a törzs ,kongó' hangot ad, melyre biztonsági okokból 10—20 centimétert ráhagyva fűrészelik el a fát. Ha az odúban továbbra is méheket akarnak tartani, akkor belsejét az őszi le fojtás után kitisztítják, lépvesszőket helyeznek bele, és 34*