A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

KILIÁN István: Latin nyelvű komédia 1720-ból a miskolci levéltárban

LATIN NYELVŰ KOMÉDIA 1720-BÖL 229 amelynél azonban már a Rossz maga jár pórul. De nem fukarkodnak a diákszínészek a dallal, a tánccal sem. A rendezői utasítások alapján szinte rekonstruálni lehet a darabot. A most tárgyalt komédia legfőbb érdeme műfaja. Az irodalomtörténet tudott arról, hogy a XVII—

XVIII. században még a jezsuita iskolákban is fényesen megülték a farsangot. Eddig azonban a magyar jezsuita illetve minorita iskolából nem ismertek ilyen viszonylagosan korai farsangi darabot. Ez a kettős cselekményvezetésű „komédia" tehát a későbbi iskolai vígjátékok közvetlen vagy közvetett példája lehet. Továbbhagyományozza ez a darab a moralitások állandónak bizonyult sztereotip vonásait, a jellemek rendszerét (főhős, Jó, Rossz, a Jó és a Rossz harcát, a Jó győzelmét.) E sztereotip vonások mellett a szekundér jelentés szempontjából az epizódszereplők (ephebusok, famulusok, Circumforaneus) mellékes figurák, a primer cselekményben azonban ezeknek a drámai cselekményben betöltött szerepe indokolt, a végkifejlet motivációját szolgálja. Ez a komoly jelentésű, a moralitások jegyeire épített komédia tehát továbbhagyományozza a moralitás műfaját, másrészről pedig hagyományt teremt a farsangi Bacchus-komédiák számára. A darabnak a legfőbb „negatívuma" a nyelve. Az ismeretlen szerző latin verselőkészségét azonban ügyes, jambikus trimeterben írott sorai elárulják. A verstan vonatkozásában a szerző közelebb áll Terentius verseléséhez, mint Plautuséhoz. A prózában írt 3. és a 7. scena szereplői mind úgynevezett „alantas" személyek: Pernio, Comus, Getas, Dromó és Circumforaneus, illetve famulus valamint Cyprinus testvérei. A prózával tehát a szerző — úgy tűnik — alacsonyabb stílusréteget kíván érzékeltetni. Kérdés, van-e jogunk az irodalomtörténetből a magyar komédia forrásait sejtető, nyelvi tudatosságról is árulkodó, jóízű darabokat nyelvük miatt kizárni, hiszen köztudott, hogy a középréteg nyelve a latin volt, s a latinul tanító, s a latint tanuló iskolában a latin nyelvű komédia a legtermészetesebb dolog. Ezek a latin nyelvű komédiák mégiscsak az ősi komikus örökséget hagyományozzák tovább, a műfaj történet teljes kibontása során pedig nélkülözhetetlenek. Ezek az igen korai profán, komikussá érlelhető témák adtak alakítható, módosítható forrásanyagot a paulinus és a piarista víg játékszerzők számára, akik keze alatt megváltozik a színjátszás nyelve, teljesen profanizálódik a témája, s általában alkalmassá válik arra, hogy az iskolák vonzáskörzetén túl nemzeti méretekben is tudjon aktualizálni, s az előbbieknél nagyobb közönséget tudjon mozgósítani, nagyobb közönség számára tudja megteremteni és kielégíteni a színjátszás iránt táplált igényeket. JEGYZETEK 1. A kérdéssel kapcsolatban vö.: A magyar irodalom története 1600—1772-ig. II. (Budapest 1964.) Katolikus jezsuita: 216—217., 586—587., piarista: 419—21., 581—583., ferences: 497—498., pálos: 587—589., népies (ferences, jezsuita): 320—321. Protestáns: református: 263—264., unitárius 264—266., evangélikus: 266—268. Vö. még: Dömötör Tekla: Drámai szövegeink története a XVII. században, Régi Magyar Drámai Emlékek (A továbbiakban RMDE) I. 193—237. (Budapest 1960.); Bayer Jó-