A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

496 NAGY GÉZA Abba a pillanatba csaptak eggy nagy lakadamot, hozzáadta a kiráj a jányát. Elmentek a palotába, mán ennek a kirájnak a palotájába. A szép kocsmáros]ány meg megzavarodott. Elvitték a bolondok házába. Még most is ott van, ha meg nem halt. 2. A fekete holló Hun vóut, hun nem vóut, vóut eccer eggy nagyon, de nagyon gazdag kiráj. A tengerparton lakott. Mindég a tengerre szokott kijárni halászgatni. Nemcsak ü, hanem a felesége is. Az egyik reggel a felesége a tenger szélin búslakodott eggy gyönyörűséges szép árvaficfa alatt. Azon búslakodott, hogy neki nem vóut gyermeke. Hogy mán megöregszik, oszt gyereke nincs. Eccer megcsattogtatta valami a feje felett a szárnyát. Néz fel, hát látja, hogy eggy fekete hollóu. A hollóunak két tolla ojan vóut, mint a szivervány. — Ne búsulj kirájné! A te jóuszívüséged, a te jóuságod ad neked gyereket. Kisjányt fogol szülni. Nem akarta hinni a kirájné, hiszen mán időün felül vóut. — De mondom neked — aszongya —, hogy ne búsulj, ne is kételkeggyél, kisjányt fogol szülni. Mer neked ojan jóu a szived, hogy minden szegényt, minden koldust kisegít. Hát megörült a kirájné, de azér mégiscsak kételkedett. Hazament, mongya a férjének: — Én nem tudom, hogy álom vóut-e, vagy valóuság-e, de ez meg ez a látomásom vóut a tengerszélen. — Jaj, biztos a tenger habjai közt elkábult a fejed. — Nem felséges kirájom, nem. Talán valóuság vóut. Vártak. Hát eccer tényleg megérezte a kirájné, hogy neki gyereke lesz. Megörültek. Ojan öröme lett a kirájnénak, hogy az nem lelte semmibe se az örömét, csak abba, hogyha kimehetett a tengerpartra, ugyanarra a hejre, ahol megjelentették neki, hogy lessz gyermeke. Hát az eggyik nap ott ül, üldögél, észrevette, mintha a szülés már beállt volna. Sietett haza, futott. Ahogy hazaér, hát bizony mán meg is lett a szép kisjány. De bizony nem sokáj nevelte a kisjányt. Ahogy szaladt, hát bizony ojan betegséget kapott, hogy hát örökös vóut neki. Mikor kétéves vóut a kislány, a kirájné meghalt. Attul fogvást a kisjány mindég éjjelnappal sírt. Nem fejlőüdött sehova. Híjába vóut a dajka, híjába vóut minden, nem ért semmitse. Mer nem vóut édesannya. Hát az eggyik reggel kimegyen a kiráj a tengerpartra, ugyanarra a hejre, ahun a feleségének megjelentették, hogly lessz neki gyereke. Leül a ficfa alá. Ott bevetette a hálóuját a tengerbe, úgy gondolta, hátha fog valami halat. Hát veszi ki a hálóut. Egyébb nem vóut benne semmise, csak eggy arany halacska. — Hijj — aszongya —, te aranyhalacska, téged nem eszlek meg, nem viszlek haza, inkább bedoblak vissza a tengerbe.