A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)

LAJOS Árpád: A fonó folklorisztikai kutatásának problémái

A FONÓ FOLKLORISZTIKAI KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI 363 néphagyományok archaikumaira is következtethetünk. Amely területeken a bérbenfonás különösen nagyban ment, ott élesebben mutatkozik a gazdag és szegényparasztság társadalmi ellentéte, s egy-egy községen belül való társadalmi együttélése. Ahol az elzárt ifjúsági fonóházak sűrű rajzásban működtek, s a munkaeszközök aránylag a legprimitívebbek voltak, a szokásfolklórrégiségeit (morális és mágikus szokáselemek, régi típusú dalok, táncok stb.) előnyösebben kutathatjuk. — Az egyes fonótípusok tájankénti összehasonlítása, arányítása a dialektika egy újabb területe. A folklorisztikai adattárak elkészítése vonatkozik mind a munkafolklórra, mind a szokásfolklórra, csak a gyakorlatban van különbség. Az első fő kategória, a fonó mint termelési mód folklóranyaga könnyebben kapcsolódik a tárgyhoz, ugyanis a munkarendben erősen érvényesül a fonás képzete. A másik fő kategóriában viszont a szokásrend folklóranyagának csoportosítása már több gondot okoz. A fonónak mint népszokásnak mágikus és morális, szokáselemeit még könnyű beilleszteni a szokásrend ismertetésébe, ugyanígy a szólásmondásokat is. Viszont a népköltészeti hagyományanyag, játékok, táncok besorolása a példatárba könnyen a témakör túlságos leszűkítésével, vagy túlságos kibővítésével jár. Ha leszűkítünk, s csak azt fogadjuk el, ami csupán a fonás képzetéhez, kapcsolódott, éles de merev, részletekben szegény képet kapunk. A fonóban nemcsak kenderről, orsóról, guzsalyról, fonásról, fonóházról szólt a nóta, vagy ballada, a játékokhoz sem csupán kendert, guzsalyat használtak. Sokkal nagyobb hagyománykincs keletkezett, mely túlnőtt a fonás képzetén. Viszont ha minden együttdalolt dalt, vagy balladát, vagy előadott mesét, mondát a fonónak tulajdonítunk ki, s más társas összejövetelektől elvonatkoztatunk, túlságosan általánosítunk. Helytelen az ifjúság szerelmi költészetének a fonóéletbe való túlságos átemelése. De még helytelenebb a mesék minden fajtájának a fonó keretébe való beillesztése. A mesélés, regélés más társas együttlétek idején (kukoricamorzsolás, dohánysimítás, summásélet, katonaság), vagy éppen szűkebb családi körökben (kiváltképp nagyszülők, unokák kapcsolataiban) még elevenebben hatott, mint a fonóházakban, ahol a tartós, és majdnem mindennapos együttüldögélést nehezen bírta a fiatalság, s legények, lányok inkább dal, játék mellett mulattak. Az adattárolásban tehát el kell kerülni azt a hibát, hogy mindent a fonó sajátít ki, s egyúttal óvakodni kell a túlzott leszűkítéstől. Az adattár származtatásában ezért ne a fonás képzetéből induljunk ki, hanem a fonó társas jellegéhez és közös hangulati alapjóhoz igazodjunk. A kis méretű, de a fiatalságot éppen ezért bensőségesen összeszoktató, állandóan használt fonőhelyiségek, a munka rendje, menete, legények, lányok helyben találkozásának megmegismétlődése — e tényezők a maguk összességében határozzák meg az adattárolás mértékét és tematikáját. A társas jellegre, s a közös hangulati alapra hivatkozva: a nóták zömét a lányok párosítódalai és legények-lányok páros felelgetői adják (legénytréfáló, legényugrató dalokra válaszoló házasságtréfáló monológok), ideillenek a fonóéletet, leányéletet dicsérő, legényváró, legény csúfoló, s a legények érkezését jelző behivogató dalok, ugyancsak helyénvaló az este hangulatát kifejező esti dalok példatárba helyezése. Vannak daltípusok, melyek gesztusokhoz (játékokhoz, maskarákhoz, táncokhoz) kap-