A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)

KILIÁN István: Kiss Dániel önéletrajzi naplója (1784-1838)

KIS DÁNIEL ÖNÉLETRAJZI NAPLÓJA 237 nia, hogy Munkácsra érjen. Munkácson azonban inkább az ott megismert emberekkel való barátságos kapcsolatát örökíti meg naplójában, mint a látottakat. „Innen (t. i. Rákosról) — írja —- más nap dél előtt be értem Munkátsra, a hol eleintén nem a leg vígabban voltam, de minekutánna egynéhány emberséges Munkátsi emberekkel megesmerkedtem, 4 hetekig való itt létemet, életemnek legvígabb napjai közzé számlálom, mellyet a T. Deli Uram [51] itt való szüretelése felette neveit, a kivel és több Munkátsi barátságos emberekkel u. m. Kováts Mihály, és kiváltképen Kováts József háza népével, igen sokszor meg újjítottuk mind a szőlő hegyen, mind a Városba barátságos nyájjas eggyütt való lételünket, (úgy ittuk a jó Beregh Vármegyesi szilva pályinkát a túrós galuskára, és petsenyére, hogy még a Lelkünk esméreti is kotkodált tőlle), kiknek emlékezetek holtig fel fog nállam maradni, kívánom éllyenek szerentsés időket. Munkátson lettemben voltam kétszer a Munkátsi híres várba, voltam személlyesen a Vár Commendánsánál, a ki Német ember volt, voltam ugyan ott a Regemen Páternél, a ki eggy igazi Magyar ember volt, jól tartott veres borral bennünket, az egéssz Várba mindeneket meg-mutogatott, sántzaira, bástyáira velünk eljött, de itt miket láttam, mitsodás légyen a Vár, mind le nem írhatom — az orosz Barátok Klastromában is voltam kétszer, a kik mindenkor nagy emberségei fogadtak, tractáltak, sőt a Gvárdiányok, egy igen öreg Atya, azon Klastromnak eredetéről, és minden történetéről való két be kötött könyvekkel meg is ajándékozott, mellyeket Patakra be is szerzettem [52] — ezen kívül, egyszer voltam Munkátson felül a timsó fábrikában, itt mitsoda sok tsudállatos dolgokat láttam, sok volna le írni..." (16 A—B). Másik nagyobb útja Pócsm egy erre vezeti 1811 karácsonyán. Természetesen ez az útja is napokig tart. Keresztes, Kövesd, Maklár, Gyöngyös, Hatvan, Hévizgyörk, Kerepes, Rákos, Pest, Buda felé viszi az útja Pócsmegyerre hat napon át. Élményei megakadnak útiránya leírásánál, van azonban arra ideje, hogy egy-egy ügyes hasonlattal, valamilyen, a helyhez kötött konkrét adattal útitársaival kapcsolatos élményeivel színesítse a községek és városok unalmasnak tűnő felsorolását. Hárman indultak el „mindenütt a garágyas Alföldségen", Keresztesen, Miskolctól mintegy 20—25 kilométerre azonban egyik társától meg kellett válniok, „mert az ördög sem bírt volna vele menni, ollyan sebessen ment". (17 A). Gyöngyösön a Rektor nem akarta befogadni, ráadásul — írja — „igen durva embertelen ember volt, pedig ollyan ragyás volt, hogy talárn életeimben sem látok nállánál rútabb embert, tsak ráment volna két désa tzément a képire, ha bevakolták volna". (17 A—B). Hatvanra megharagudott, mert Hévizgyörk felé tartva, nagyon sok sarat kellett dagasztania, Gödöllőn megnézi „a Hertzeg Grassalkovits roppant híres palotáját, mellyben 365 szóba van". Pestről csak annyit ír, hogy bejárta az egész várost, ladikkal megy át Budára, itt is szétnézeget, majd innen lejut Pócsmegyerre. Visszafelé más úton gyalogol. Vácott a püspöki palotán csodálkozik el. Hévizgyörkön megállapodnak, mert — mint írja — ,,egy buzgó özvegy asszony... ki hivott bennünket a pintzéjébe, rá ülvén mi itten a rettenetes nagy hordókra, eleinte ezen buzgó aszszonynak énekelgettünk, de végre a bornak bennünk munkálkodó ereje, a buzgóságunkat keresztnyügbe hányta, úgy danoltunk, hogy — itten a pintzébe mulattunk vagy 3 óráig, azután a faluba is, hol danolva, hol énekelve men-