A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Opponensi vélemény Balassa Iván: Az eke és szántás története c. akadémiai doktori értekezés régészeti részéhez

498 BANNER JÁNOS földművelési technika újra fellendülésének. Ez, és a földművelést ősidőktől ismerő bolgár birodalom, elősegítette az eke fejlődését. Hogy ezek közül melyik volt nagyobb hatással a hazánk területén kialakult ekés földművelésre, nem könnyű eldönteni. Az az egyetlen ekepapucs, amely Zalaváron hiteles feltárásból előkerült, éppen gyártását illetően, valóban nagy figyelmet érdemel, ha — egyetlen darab lévén — perdöntőnek nem is tekinthető. Soós Ágnest idézem: „Az ekepapucs típusa Nyugat-Szlovákia, Dél-Morávia területén gyakori: Vasanyagának vizsgálata arra utalt, hogy a Pribina központ a nyersanyagot a bolgár birodalom területéről szerezte be." (A Dunántúl tX. századi szláv népessége. Tézisek. 1965 14). Ügy gondolom, hogy ez a természettudományos vizsgálat alapján tett megállapítás nemcsak gazdaság-, de politikai-történeti szempontból is fontos; már e két okból is kívánatos a további kutatás. Nem beszélve az Európaszerte itt-ott feltűnő ekevasakról, a hazai anyagból, a nagyvenyimi dopot lelet érdemel említést, amely közvetlenül egy 8—9. századi avar sír fölöt\ feküdt, de azzal kapcsolata nem volt. Szlávokhoz köthető ekét csak az isz. u. 1. ezred első feléből ismerünk, különböző szlávok lakta területről. A nyelv is bizonyítja, hogy az ágyekét már a szétválás előtt ismerték. Ismerték a parlagolást, ugarolást. A Kárpát-medencében lakó szlávok a honfoglalás idején feudális körülmények közt éltek. Hazánkban két népvándorláskori eke leletet ismer. A már előbb említett zalavárit, és a garadnait. A találók, az utóbbit, határozottan római korinak mondják, mint ahogy 1. századinak tartja E. Kraskovska, a pozsonyi, 1962-ben publikált, fazekas kemencében talált szerszámleletet, amelynek közelében kissé asszimetrikus ekevas is volt. (AR 14 (1962) 43.) Minthogy szerző a magyarság földművelésének történetével kíván foglalkozni elsősorban, kutatása természetesen nem állhatott meg a Kárpátok keleti vonalánál — de analógiákat kezdettől fogva bőven talált nyugat felé is. Határozottan állapítja meg, hogy az ugor-korban, sőt a bolgár—török kor előtt, az ekés földművelést nem ismerhették. E kérdésben csak annyiban érteK egyet, hogy tárgyi bizonyítékok valóban nincsenek. Az ananjinói sarlók (sőt a kelet-oroszországi középső bronzkoriak is) azt bizonyítják, hogy ismerhették — ha bármilyen kezdetleges fokon — esetleg az európai példák analógiáira emlékeztető faekét, aminek részei természetesen nem maradhattak meg. A korai vaskorba átnyúló kultúrában ez nem is lehet meglepő. Nem tudom — mert a nyelvészethez egyáltalán nem értek —, hogy az a négy réteg, amelyet az eke szókincsében felállít, nem mond-e ellen a finn-ugor kor ekéi tagadásának. Gondolok itt az általa legrégibbnek tartott, és szép sorban felsorakoztatott finn-ugor szavakra vagy összetételekre. A továbbiakra nem érdektelenek a keleti szlávoktól, majd a honfoglalás után a Kárpátmedence szláv népeitől eltanult szavak, és a magyar nyelvben fejlődött szavak sem. Az első magában is bizonyít az ekés földművelés mellett, amit nem új hazájában ismert meg a magyarság. Bizonyítják ezt a 7—10. századi bolgár—török eredetű eke-leletek még-