A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Opponensi vélemény Balassa Iván: Az eke és szántás története c. akadémiai doktori értekezés régészeti részéhez

OPPONENSI VÉLEMÉNY 489 telessel is egyetértek, ha erre egyébként — a már mondottak után szükség volna. Nem értek egyet azonban a magyarországi legrégibb neolitikus lakosság, & legrégibb neolitikus kultúra kérdésében. Harminc esztendővel ezelőtt Tompa — s vele együtt mindnyájan — valóban így láttuk. Kutzián Ida már a Körös kultúrát tartotta a legrégibb neolitikus kultúrának (Diss. Pann. II. 23. (1944 147). Az európai neolitikum kérdéseit tárgyaló Liblice — broni symposionon tartott előadásomban (1959) már magam is a Körös kultúrát tartottam a vonaldíszesnél idősebbnek (L' Europe á la fin de l'age pierre Praha. 1961. 211. 1.), s így hazánk legrégibb kultúrájának. Statigrafia hiányában ez a megállapítás inkább spekulatív volt, de nagyobb terület — külön-külön mutatkozó — apró jelenségeit figyelembe véve alakult ki. Ma már C 14-es vizsgálatok eredményeire is támaszkodhatunk, ha — sajnos — nem is mindig a magunk területéről, de egyazon kultúrákból. E szerint a mi Körös-kultúránkkal egyidős Starcevo-kultúra idősebb szakasza isz. e. 4900-ra, a fiatalabb 4450-re tehető, míg a vonaldíszes kb. 4250 tájára. Ez mutatja, hogy a legrégibbnek tartott vonaldíszes kultúra legidősebb szakasza is fiatalabb, a legfiatalabb Starcevo-Körös szakasznál (Kalicz N., Acta Ant. et Arch. Szeged VIII (1965) 34). Csak részben adunk igazat szerzőnek abban, hogy az előkerült magvakat nem részesítették kellő figyelembe. Ez a megjegyzés azonban nem az ásató régészekre vonatkozik, hanem a feldolgozó paleobotanikusokra. A régészek, ha akár sírban, akár telepen találták, pontosan be is gyűjtötték. Hol volt tehát a baj? Nem a mai viszonyokról beszélek — bár ma sem mindig sokkal jobb a helyzet —, csak a régiekről, amelyekről a jegyzetben felsorolt, a Tempirével, Rapaicsével együtt hat adat beszél, de még ez se mond el mindent, mert hiányzik belőle a legjellemzőbb, a tószegi — részben itt is említett — anyag feldolgozása. Lindau S. munkájára gondolok elsősorban, amely „Növényi maradványok a tószegi Laposhalom őskori leleteiben" címen az Arch. Ért. és a Botanikai Közlemények 1917. évfolyamában jelent meg. Lindau, Márton Lajos 1906. évi ásatásainak botanikai anyagát Filárszky Nándor küldte feldolgozásra Berlinbe. Tizenegy év kellett ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeum Növénytani Osztályának vezetője, idegenbe küldje feldolgozásra ugyanazon Múzeum Régészeti Osztálya őrének gondosan összegyűjtött leletét és arra választ is kapjon. Sajnos, ezt a feldolgozást nem ismerte Tempir (Acta Arch. Hung. 16 (64) 65—98.) sem, s így csak Csetneki Jelenik-féle első (Staub-felodlgozása) és az legutóbbi tószegi ásatás anyaga került bele gondos munkájába és Lindau — a mi tudományos együttdolgozásunkra dicsőséget valóban nem hozó — feldolgozását még az irodalomban sem sorolta fel. De Tempir gondos munkája nem is törekedhetett teljességre, mert csak azt az anyagot dogozhatta fel, amit a M. N. M. Régészeti Osztálya rendelkezésére bocsáthatott. Vidéki múzeumaink, és az utolsó húsz esztendő anyagának jelentékeny része, ha még olyan kevés is, máig is ismeretlen, pedig — akár a magam ásatásaiból is említhetnék — nem is jelentéktelen •— évek óta feldől-