A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Opponensi vélemény Balassa Iván: Az eke és szántás története c. akadémiai doktori értekezés régészeti részéhez

OPPONENSI VÉLEMÉNY 485 a maguk eredeti helyén —, de a fa alkatrészek csak egészen kivételesen. El lehetne marasztalni a régészt, ha nem a megtalált tárgy útmutatása alapján dolgoznék, pontos feljegyzést vagy rajzot, fényképet nem készítene, és a fantáziájára bízná a talált tárgy — a magában talált ekevas — szerkezeti rekonstrukcióját. Én azt hiszem — és gondolom ebben Balassa Iván is egyet fog velem érteni —, hogy a talált tárgy leletkörülményeinek pontos rögzítése, és az adatoknak etnográfus kezébe juttatása, mint a később soha nem ellenőrizhető, esetleg fantasztikus rekonstrukció. Ezt a példák is mutatják. A levéltár is csak adatot ad, és a történész feladata a társadalomtörténeti tanulság, és a velejáró minden más következtetés levonása. Hibásan vagy szándékosan elferdítve másolt oklevelek aligha szolgálnák ezt a célt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a régészet csak adatszolgáltató legyen. A társadalomtörténeti kérdésekhez is hozzá kell szólnia, ha leletanyagában megvan a kellő alap. Nem szabad elfelejteni, hogy régészeti kutatásaink még csak nem is olyan régen, a múzeumi tárgyak gyűjtésének szolgálatában állottak, s nem is rendelkeztek olyan anyagi eszközökkel, amelyek problémák — különösen ennyire leszűkített problémák — kutatását lehetővé tették volna. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ahol csak keveset találtak, ott tovább már nem is kutattak. Nem hiszem azonban hogy éppen egy-egy eke alkatrész (ekevas

r csoroszlya, ekelánc, ösztöke stb.) — ha már megtalálták, akár szórványosan is —, ne került volna a múzeumba, már a kezdet kezdetén is. Nem merem állítani, hogy ezek mindig datálható adatokat szolgáltattak, amire egyébként szerző is felhívja a figyelmet. A lelőhelyekre azonban, ha nem is egészen pontosan, igen sokszor hasznos adatokat lehetett kapni, amiket szerző készséggel tudomásul is vesz, fel is használ. Más kutatókkal szemben Balassa Ivánnak adok igazat, aki az eke korai fejlődésének kérdését csak a régészet minél több hiteles lelete segítségével tartja megoldhatónak. Ezt azonban az eke megjelenésének kezdeti korától értem. Természetesen áll ez minden, nem fejlett technikai tudást igénylő eke fejlődésére, itt elsősorban a magyarság ekéire, amelynél az itt talált, a szomszédos népek, de nem utolsósorban a Volgamente és Ukrajna ekéire vonatkozó régészeti leletek és a rájuk vonatkozó irodalom is nagyjelentőségű. Balassa Ivánnak nem volt könnyű dolga. A történeti, gazdaságtörténeti irodalom kevés, de éppenúgy nem is nyújt segítséget a típusok megállapításához, mint a leírásokat nem adó levéltári anyag. A régi ábrázolások, címerek, pecsétek képei, kronológiai szempontból, csak erős kritikával használhatók. A mezőgazdasági szakmunkák, a folyóiratokkal együtt elég bő anyagot adnak, amit szerző kimerítően fel is használ. A nyelvészeti és idegen terminológia, szükség szerint, használható, még ha többször eltérő magyarázatra ad is alkalmat. A XIX. sz. elejétől, jó néprajzi adatokat és áttekintést ad a Kárpátmedence anyaga. Beleértendők ebbe, a valóságos tárgyakon kívül, az ábrázolások is, habán korsókon, hímzéseken, templomi zászlókon, ha az anyag hiteles, a fentebb említett kronológiai kritikával. A sokféle anyag — és nem a közhelyes idézetek — győzte meg a szerzőt