A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Opponensi vélemény Balassa Iván: Az eke és szántás története c. akadémiai doktori értekezés régészeti részéhez

OPPONENSI VÉLEMÉNY 483 Minthogy messze túlhaladja a régészet régebben meghatározott köreit, óhatatlan, hogy a későközépkori anyaggal együtt, néprajzi részek ne kerüljenek bele, és így e tudomány két rokon ága — az eleven és a halott néprajz — együtt kerül bele a 25 nyelven megjelenő Glossarium Archeologicumba, magyarázó rajzokkal könnyítve meg azok munkáját, akiknek erre, nemcsak idegen szövegek megértésénél, de főleg idegen nyelvre fordításnál szükségük van. Csak éppen idevágó példaként említem meg, hogy a • nyomdában levő 54—56 fasciculus, az eke 25 nyelvű nomenklatúráját foglalja magában, természetesen a magyart is. A magam és magyar munkatársaim, Mócsy András, Párducz Mihály és Vértes László munkáját Paizs Dezső és részben Mollay Károly ellenőrizték. Mindezt nem azért mondom, hogy ellentmondjak Balassa Ivánnak a régészek, az eke és földművelés kutatás terén jogosan, hiányosnak tartott munkájáról történt megállapításának. Csak azt akarom bizonyítani, hogy a régészet terén, itthon és a külföldön, már régen folyik ez a munka, amelynek mindkét tudomány — úgy érzem — hasznát fogja venni. Nagyon örülök, hogy a disszertációban üdvözölhetem — tudtommal — az első olyan magyar néprajzi monográfiát, amely gyökereit a régészet emlékei közé ereszti, és nem elégszik meg azzal, hogy csak a keltakor könnyebben kapcsolható vasekéjéig nyúljon vissza, hanem az ennél sokkal bonyolultabb, kevésbé bizonyítható, régibb őskori leletek vitájában is határozott — a magam véleményével is megegyező —, bizonyos tekintetben negatív álláspontra jut. Ez a régészetre visszanyúló módszer különbözteti meg az eddig megjelent kisebb terjedelmű értekezésektől, amelyek régészeti kérdéseket, néprajzi analógiák alapján igyekeztek megoldani. Legyen elég itt Bátky Zsigmond, Roska Márton, Móra Ferenc, Sebestyén Károly, Szendrey Ákos, László Gyula, Csalog József stb., és a magam néhány dolgozatára hivatkozni, amelyek nagyobb részben a temetkezésekkel, egy-egy tárggyal vagy éppen a ház kérdésével foglalkoztak. Nem a fejlődést vizsgálták, hanem a néprajzi analógiákat vissza vetítve magyarázták, a rég letűnt korok egyes jelenségeit, tárgyak használatát stb. Ne essék itt szó arról, hogy helyes volt-e ez a visszafelé nézés. Hogy éri; el eredményeket, azt nem tagadhatjuk: de azt, hogy az, aki a fejlődést figyelemmel kísérve, a történelem menetét követve jut el eredményeihez, helyes úton jár, nehezen lehetne kétségbe vonni. Ez emeli ki Balassa Iván dolgozatát a többi, érintett vagy nem is említett szerzők értekezései közül. A munka bevezetésében már kitűnik a cél, de a hozzávezető módszer is: térben, időben és az összefüggések követésében jelöli meg a vizsgálatok módját. A Kárpátmedence magyar entikumának ekéivel és szántásával foglalkozik elsősorban, ami a velünk együttélő népek anyagának vizsgálata nélkül természetesen nem történhetik. A távolabbi területek anyaga sem maradhat figyelmen kívül, egyrészt sokszor ezek a távolabbi analógiák bizonyítják az itteni fejlődést is, másrészt, mert a magyarság a földművelés alapelemeit — mint erről a második részben bőven beszél — már magával hozta, de az itt talált szlávság — és itt csak általánosságban használom a szót — eszközkészlete éppúgy nem maradhatott 31*