A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

LAJOS Árpád: Házépítés régi módja Kácson

342 LAJOS ÁRPÁD rokonok — ha osztódtak — legfeljebb egymás mellé építkeztek, egymás melletti szomszédság alakult ki. Az itteni és az észak-bükki barkó patak menti település közt különbség van az építkezésben is. A regi háztípusok nem az északi, jobbára fafalazatú, négyszögletű, kürtös kemencéjű és vízvető homlokzattal ellátott palóc (barkó), hanem a többnyire döngölt falú, nyerges tetejű, szabadkéményes, a pitvar felől fűthető búbos kemencés alföldi házakhoz húznak. A dél-bükkaljai településnek, így a kácsinak is — erdei, hegyi jellegét a szűk udvar és egyáltalán, a patak menti település zsúfolt összevisszasága adja. A régi házak beosztása: szoba-piíar-komora, itt-ott a komorához épített óllal. A falazat legszokásosabb anyaga volt: az agyagdöngöleg (szalmatörekes agyag), a tűzhelyé: vaskő (keménykö vasoxidokkal), puhakő agyagdöngöleggel; az ácsolni való farészek főanyaga: tölgy, fenyő, kisebb részben mogyorófa. A tetőburkolatot kicsépelt rozsszalmából kötötték. — Kőműves, ács mindig volt, s egy ház felépítésében itt is ugyanúgy az egész rokonság közreműködött, mint másutt. Jó összefogással egy családi házat nem egészen két hét alatt felépítettek. Az építés sorrendje nagyjából: alapozás, falak felhúzása, tetőzet összeállítása, tűzhely elkészítése, ajtók, ablakok berakása. Az alapot 30—35 cm. mélységben elég volt leásni. A falazat vastagságát legalább 50 centiméternyire határozták meg. Ebben a szélességben kezdték a felrakást. A ház két hosszabb, párhuzamos külső fala a két anya fal, a rövidebb első és hátsó fal: a végfalak. A szalmatörekes agyagot, az agyagdöngöleget úgy zúzták, hogy ne híg, ne puha, hanem szívós, kemény legyen. Kevés vizet használtak hozzá. A felrakáskor a falak egyenletes vastagságát és vonalát azzal biztosították, hogy az agyagdöngöleget leásott vastag rudak által rögzített, és kötelekkel megkötött deszkalapok közt döngölték le, addig-addig, míg a bedöngölt szalmatörekes agyag a deszkák szélességét esetről-esetre el nem érte. Ha elérte, a deszkákaL feljebb-feljebb csúsztatták, ismét megkötötték. Végül már létra is kellett a fal felhúzásához. — Ha a ház udvara lejtett, az alapot a megfelelő vízszintesre ásták. A falak hátul alacsonyabbra készültek, illetőleg a külső falazatból természetesen kevesebb ütközött ki. A falazat felrakásakor már menet közben kimérték és kijelölték az ablakok, az ajtók helyeit, ezeket a meghagyásokat bekeretezték; a két anyafal és végfal behúzásával egyidőben ment a közfalak építése is, a belső ajtók és a kemence szájának meghagyásával. Még közvetlenül, mielőtt egy szintre emelték a főfalakat a közfalakkal, becsúsztatták a két végfal szélességi közepén, az anyafalak hosszában a mestergerendát. Ezután végeztek a falak felhúzásával. A két közfalnak a pitarra néző oldalaiba, egyrészt a szoba- és komraajtók mögött, másrészt a vakon maradt hátsó anyafal közelében egy-egy (összesen négy) lábazatkő elhelyezése céljából kb. egy méter magasságban süllyesztőhelyet kellett bevésni, mintegy 40 cm. szélességben, a pitar két bolthajtása számára. A bolthajtásoknak a szabadkémény felépítésében volt fontos szerepe. A mestergerenda beillesztése és a falak egyszintre hozása után következett a tetőzet. A tetőzetet tölgyfa gerendákból, -lécekből és fenyőfa deszkákból ácsolták össze ácskapcsok (kovácsolt u-szögek) segítségével. Először a falak tétéire kerültek falhossz mentében a sárgerendák, ezeket a mennyezet biztosítására a keresztgerendák kötötték össze, az anyafalakra és a közbülső mester-