A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

WEINER Mihályné: Ónedények Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

WEINER MIHÁLYNÉ dó, váltakozik a ritkább körte alakú formával. Aránylag gyakori a 6—8 oldalas, kiöntőcsöves, csavaros-kupakos palack-forma is. A megyei ónedény-állományt különösen három vonása: nagy mennyisége, helyi származása és az edénytestet gyakran borító vésett dísz teszi figyelemreméltóvá. Utóbbi: a hazai „virágos reneszánsz"-ból származó ornamentika, törökös szegfű és tulipán, olasz gránátalma és rózsa burjánzik rajta, elemei közeli rokonai a terület régi hímzéseinek s a kazettás festett famennyezetek ízes motívumkincsének. Az ornamentikát néha madarak, szarvasok rajzai, vagy keretbefoglalt mellképek, céh jel vények teszik változatossá. Hozzájárul és emeli ezeket a művészeti értékeket a gyakori felirat, ami az adományozók emlékét őrzi, adatokat rögzít és évszáma elárulja, hogy az edény 2—300 éve készült ugyanarra a helyre és célra, ahol gyakran még ma is használatban van. A megyében sok a XVII. századi vésett feliratos darab —, XVIII. századi pedig (ami az ország sok más területén ritkaság) itt szinte tömegesen fordul elő. őrzési helyeik: elsősorban a megye régi református templomai, de találunk szép régi ónedényeket evangélikus és más templomokban is [1]. Háztartásokban már kb. 100 éve nem használják, így magántulajdonban csak véletlenül maradt meg egy-egy darab. Minden kézműipar története a megfelelő céh irataiban követhető nyomon, s az iparok története összefügg a megfelelő nyersanyag helyzetével. Hazánk területén nincs ónlelőhely, de azért a lakosság nem mondott le az ónedény használatáról. Ön tekintetében kezdettől behozatalra szorult az ország de a régi okmányokban felbukkanó „czinngieszer", „stannifusor" — említések bizonyítják, hogy az ónt itteni mesterek dolgozták fel. Ezek legnagyobb számban Erdélyben és a régi Felsőmagyarországon működtek. Az ónöntés jellegzetesen városi és céhes ipar. Termékeiben rendszerint megtaláljuk a mester jegye mellett a céh jegyét is, ami az anyag megfelelő összetételét igazolja. A céhbe azonban egyre nehezebb volt bejutni, az ónöntés technikája pedig aránylag könnyű — így sok céhenkívüli „kontár" is űzte ezt a mesterséget s a céhjelzés nélküli edények között is akad sok értékes. Az ónedény aránylag könnyen horpad, deformálódik. Ilyen esetben újraönttették. A ma használatban levő ónedények nagy része régibb ónedény anyagából készült, amint ezt egy szép Borsod megyei ónkanna felirata el is mondja: „KONTI MIHÁLY EZEN KANNÁT OTSKÁBUL ÚJRA ÖNTETTÉ MAGA KÖLTSÉGÉN DOROGMAJI EKKL 1780" [2]. A megye ónedény-állománya régen még a mainál is sokkal gazdagabb lehetett. Ismeretesek ugyan XV. sz.-i említések, de Magyarországon a XVI. sz.-nál korábban ritka volt az ónöntés. „Kannagyartho" név 1508-ból való okmányban fordul elő először. Szádeczky Lajos szerint a XVI. sz.-ban Erdélyben, a XVII. sz.ban Felső-Magyarországon alakultak az első ónöntőcéhek. Sopronban 1561-ből maradt fenn ónöntő-név. Miskolcon is korán meghonosodott ez az ipar. Marjalaky Kiss Lajos hívta fel figyelmemet a Miskolczi Városi Jegyzőkönyv erre vonatkozó említéseire: 1613-ban: „Kanna jartho Balint háza", — 1646-ban: „Item egy On Iczet Egy On meszelt csináltattunk" említés fordul elő [3.—4.—5.]. Az ónöntőmesterek néha más mesterekkel közös céhbe tömörültek és néha elég távoli városok céhéhez kapcsolódtak. Viszont egy-egy céh jegyével ellátott