A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

230 BANNER JÁNOS mindig a szekrényhez szaladt, hogy velem beszélhessen, de soha se volt annyi szerencséje, hogy csak arra is tekintettem volna, sőt. .. úgy látja, hogy most is mikor jelenlétemmel gyönyörködtethetném, el akarok előle húzódni. Ügy látja, hogy mifelénk félnek a fehérnéptől." Erre felelni kellett. „Elmondtam — írja —, hogy ismerem azt a kegyetlen fenyítéseket, mellyel náluk ezt a férfit büntetik, aki egy nő felé közelít. Csak azért húzódtam vissza, mert azt hittem, hogy puszta nézésével is bűnt követek el." Hosszú volna részleteket leírni ebből az immár kifogástalan társasági és természeténél egyre érdekesebb beszélgetésből, amely már a Kovách János nőtlenségéről és az európai asszonyok szabadságáról annyira felkeltette az Ibabé érdeklődését, hogy szökést is ajánlott jelentős drágaságokkal, mert „szívesen cserélne nálunk az utolsó szolgálóval is". A fallal elválasztott találkozás mindig megismétlődött, mikor a basa kilovagolt, de a naplóban bevallott kölcsönös szerelem, csak kiegészítő fejezete maradt a nyelvtanulásnak, amire a janicsárokkal történt gyakori beszélgetés is alkalmat adott. De bekövetkezett a szabadulás ideje, mert „az idő jó és balsorsban eltelik. Csakhogy a jóban hamarabb, mint a bajban. Milyen nehezen telt az éhezés és fázás óráiban, s hogy szaladt, mikor Ibabéval sokszor órahosszat beszélgethettünk." Eltelt a fogság ideje is s olyan gyorsan kellett ott hagyni a Héttorony szeráját — jó és rossz emlékeivel együtt —, hogy szerelmétől el sem búcsúzhatott, pedig kereste, és még akkor is erősen élt emlékezetében, amikor a drinápolyi konzul „két igen szép leánya" közül a kisebbiknek „vagy helyes török beszédem, vagy szerény személyem — írja — nagyon megtetszett" .. . „Hozzám való hajlandóságát Teleky (szenvedő társa) útján tudtomra is adta." Még egyszer tett tanúbizonyságot nyelvtudásáról, Sistovban, „ahol Báró Herberth császári követ tolmácsnak akart maga mellé venni, hogy vele együtt Konstantinápolyba visszatérjek". Mint láttuk 1791. február 26-án érkezett haza Tárcáira. De mi történt vele azután? Valóban csak sejtünk valamit a napló egyik mondatából. Ügy látszik a szeráj foglyai titokban leveleztek — francia közvetítéssel — elhagyott társaikkal. Ezek a levelek sok becses adatot őriztek volna meg, ha megmaradtak volna. Ír „az én kedves Kotsy barátom"-ról, aki „helyzetük tarthatatlansága felől panaszkodott s megírta, hogy néhány kivételével már mind áttértek a mohamedán vallásra s ha még soká így tart, mindnyájan követni fogják a többiek szomorú példáját. Még többször is kaptam barátomtól levelet, de az itt említett kettő kivételével a francia háború viszontagságai alatt mind elrabolták tőlem." Ez az egy mondat mutat későbbi katona élete felé, de hogy az hol végződött a napóleoni háborúk alatt, arról semmit se tudunk. Azt tudjuk, hogy ezredét — 1000 önkéntessel — az a képtár, könyvtár, éremtár alapító Esterházy Miklós szerelte fel, a maga költségén 1797-ben, akit 1809-ben Napóleon magyar királynak szemelt ki. Mutatja az az egy mondat azt is, hogy feljegyzéseit — még dugott leveleit is — magával hozhatta és a napló egy részét valószínűleg később írhatta meg.