A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

KOVÁCH JÁNOS, A TARCALI MAGYAR—TÖRÖK SZÓTÁRÍRÖ 220 sist elő kellett teremteni. „Végeredményében — írja — a derék francia követnek kellett megfizetnie." Aki mással is törődik, annak a fogságban fokozottan rosszabb volt a dolga. Ne beszéljünk a sok testi-lelki gyötrelemről, se most, se a továbbiakban. Lássunk valamit abból, amiből következtetni lehet arra, hogy a napló feljegyzései, de főként a török szavak, a szabadulás után írásban kerülhettek Tárcáira. „Július hatodikán — írja — elvégeztem konyhamesteri teendőimet, aztán bementem a szobába s íráshoz fogtam." Az egész naplónak ez az egyetlen mondata, amely céltudatos írásbeli munkájáról ad hírt, Belgrád óta. Megzavarták ugyan ebben a munkában, de sok izgalom után a nagyvezir előtt tehette le, immár török szónoklásból is a vizsgát, teljes eredménnyel. Erről írja: „Megálltunk előtte s én — mint aki egyedül tudtam törökül — a következőkép üdvözöltem.": „Mindenkitől hallottuk Excellenciádnak kegyességét és emberszerető szívét. Nagyon óhajtottunk, hogy ily nagy Méltóságot megláthassunk. S íme most itt van a szerencsénk, hogy Excellenciádat nem csak nagy nevéről, hanem személyesen is ismerhetjük. Szerencsénk van ábrázatja vonásaiból látni, hogy Excellenciád vele született kegyessége szerint fog velünk, szegény elhagyatottakkal bánni." „Beszédem után megkérdezte, hol születtem s hova való vagyok, voltam-e többször Törökországban? Hol tanultam törökül? Megmondtam, hogy magyar nemes vagyok, aki soha Törökországban nem jártam s a nyelvet mostani fogságom alatt tanultam meg." „Szorgalmamat megdicsérte." A kihallgatás eredménye az volt, hogy a naplóírót és társait a hét toronyba vitték. Hosszú időbe telt míg azt a szerájban levő három szobát megkapták, amelyben azelőtt, a fogságban levő muszka követ lakott. De amit fent parancsoltak, lassan hajtották végre az alantasok. A pénz azonban megtette a maga hatását. A francia követ szeme itt is rajtuk volt és ha sok viszontagságon is mentek át, Kovách Jánosnak sok alkalma volt a nyelvet gyakorolni, és az átélt szenvedések után helyzetük tűrhető volt. Az a nyelv, amit eddig tanult, segítette a hivatalos közegekkel, török katonákkal való érintkezésben. Volt még egy nyelvkincs, amit ezekkel valóban nem gyakorolhatott. Nővel még nem beszélt. Ennek is eljött az ideje. Olyan szépen megfogalmazott beszédet nem hagyott ránk ebből a fajtából, mint amilyet a nagyvezir előtt mondott, de hogy jól érthette, beszélhette a nyelvet, az török szerelmével, Ibabével folytatott beszélgetésének tartalmából is kitűnik. A konyhában dolgozva észrevette azt a forgatható szekrényt, amelyen keresztül a hárembeli nők ételét szokták beadni. „Kíváncsi voltam — írja — a szekrény szerkezetére. Közelebb mentem, s amint háromujjnyi hasadékon betekintettem, láttam, hogy a másik oldalon egy szép török nő áll. A fiatal asszonynak gyönyörű termete, arcának eleven pirossága, bőrének hófehérsége és ékes öltözete azonnal elárulta, hogy nem valami alacsony sorból való lehet." Kovách János vissza akart húzódni, de a nő észrevette és megszólította. ^Elmondta — írja — hogy több, mint három hete valahányszor a konyhába jött,