A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

KOVÁCH JÁNOS, A TARCALI MAGYAR—TÖRÖK SZÓTÁRÍRÓ 227 most sem hagyta el. Mikor félholtan a házba vitték, utána ment, és mint elbeszélte, orrát és száját tömjénnel teletömte és otthagyta a fekvőhelyen. Ezredtársai közül ekkor már csak négyen voltak életben, akik „lélek nélkül élö testét" a ház közepére helyezték, gyékény darabokkal betakargatták, s nagy sírással búcsút vettek tőle. Másnap reggel társai mégegyszer látni akarták, mielőtt a törökök a füleit levágják. Meglepetésükre életben találták. „Közben — írja — az én jó törököm is megérkezett. Bajtársaim könyörögtek neki, hogy várjon még egy napot, s ne vágja le füleimet, hátha jobban leszek." Közös akarattal szekérre tették. Hogy ez hol történt, arról nem szól, de már Drinápoly után lehetett, mert itt említi azt a köves utat, amely a várost Konstantinápollyal köti össze, amelyen ..olyan gödrök és kátyúk voltak..., amit kikerülni még akkor sem lehetett volna, ha jószándék meg lett volna hozzá". Szenvedése már annyira elviselhetetlen volt, hogy Baba Eskiben könyörgött társainak: „kérjenek meg valami emberséges törököt, vágná le fejemet". Csorluban — írja — „lovakra ültettek bennünket. A lovakon egyszerű, fahordásra használt nyereg volt. Kantár és kengyel nem volt... lábainkat a ló hasa alatt összekötözték. A kötőféket az előbb haladó ló farkára kötötték. Az első lovat egy török vezette. Sorjába így lovagoltunk egész nap ... A fanyereg az egész napi lovaglás alatt az ember combját úgy kikezdte, hogy a hús közé, az ujjúnkat is bedughattuk volna." November 28-án Konstantinápoly közelébe érkeztek szekereken. Nagy tömeg csodálkozott a foglyokon, ők pedig — mint írja — „Konstantinápoly soha el nem felejthető szép fekvésén!" „Bámulatunkban minden szenvedésünket elfelejtettük. No, pótoltuk ezt a rövid ideig tartó mulasztást, annál bőségesebben." A bevonulási menetet hat elfoglalt császári ágyú nyitotta meg. „Aztán mint első pár: Hiemer (időközben szerzett barátja) és én következtünk. Mindkettőnk nyakában egy-egy füzér levágott, császári katona fejet akasztottak. Aztán jött a hosszú sor. Bizony többen voltunk, amikor Viddinből elindultunk." Betegen, fáradtan, éhesen a kajmakám udvarába hajtottak. Itt szedték le a fej-füzéreket a nyakunkból, és kis pihenés után újra felhangzott a „hajdebre"! és egy csendes utcán a csatornához vezették az elcsigázott embereket. Hajón keltek át, de a fáradtságtól már alig tudtak partra szállani. Jellemző, hogy azt a kis — még megmaradt pár korty vizet és kenyeret barátjával megosztotta. Aztán az ő karjába kapaszkodva ballagtak „a bányához, vagyis a rabszolgák házához." Itt a foglyokat újra vasra verték. Ők ketten sem kerülték el ezt a sorsot, amely — az immár olyan szép szókészlethez újat hozott: Branka == különleges vasalási mód két ember számára. Még aznap a tisztek szállására hívták őket. Itt tisztálkodhattak, ruhát kaptak és — mint írja: „velük együtt ültünk vacsorához". Hosszú hónapok után először kerültek emberhez méltó körülmények közé. Bár tisztességes ágyat biztosítottak nekik, a vérhasban megbetegedett, hozzáláncolt társa nyugtalansága miatt, nem tudott pihenni. „Ügy látszik — írja, hogy a madracos ágy nem pihenő, hanem betegágynak volt részemre rendelve. November 28-án feküdtem bele s március 6-ig, szakadatlanul hozzá voltam kötve. Végleg leestem a lábamról."