A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

KOVACH JÁNOS, A T ARC ALI MAGYAR—TÖRÖK SZÓTÁRlRÖ 225 Neki bátorodva, diplomatához illő beszédet intézett a pasához, szomorú helyzetüket ecsetelve. Beszédét tolmácsolták. Nyilván németül beszélt és ha nem is azonnal, de változtattak a szomorú és sokszor rémséges helyzetükön. A föld alattti börtönből — a csak valamivel jobb — kazamatába vitték valamennyiöket. Itt kezdődött az a nyelvtanulás, amelynek emlékét őrizte meg az — újra lappangó — szótár. Itt vetette össze a sors a pasa titkárának tisztartójával, Musztafával, aki majdnem minden nap meglátogatta a foglyokat. Nemcsak meg, de fel is ismerte az értelmes, és máris használható embert. Minden nap biztatta, hogy törökül tanuljon. Ügy látszik Kovách Jánosnak nem kellett kétszer mondani. Vállalkozott. Erre Musztafa papirost, tintát, tollat hozott és nagy türelemmel diktálta a szavakat, megmondva mi mit jelent. Nemcsak az egyes dolgok neveit íratta fel, de a számokat is. „Valóságos tanító mesterem volt" — írja — „Már a tanításért is mindig hálával gondolok rá." Sajnos, arról nem tudunk, hogy Musztafa tudott-e magyarul, s bár ez sem volna elképzelhetetlen, de inkább hisszük, hogy a német volt a közös nyelv. A szótárban és a naplóban ennek nyoma sincs, de arról megemlékezik a naplóban, hogy az egyik nap lejegyzett szavakat másnapra megtanulta. Érdekes és hasznos volt e két embernek nehéz körülmények közt kialakult „barátsága", de egyik fél részéről sem volt veszélytelen. Ennek megfelelően — legalábbis Kovách János részéről — bizalmatlanság is járult hozzá. Erről ugyan nem ír, de bizonyára célja volt ezzel a tanítással a derék tisztartónak. Egy napon Musztafa papirost hozott és felszólította védencét, írja le nyomorúságos állapotukat, mert ő másnap kisebb csapattal kitör a várból, s ha nem is adhatja át a levelet, úgy fogja eldobni, hogy az keresztény katona kezébe kerüljön, aki azt biztosan a parancsnoksághoz juttatja. Kovách bevallja, aggodalmai voltak. Attól félt, hogy a kierőszakolt levelet Musztafa a pasának mutatja meg; ennek ellenére megírta a levelet, de latinul. Musztafa se vállalt kisebb kockázatot. Zsákbamacskát vitt, mert arról nem szól a napló, hogy tudott-e latinul; de ez nehezen is hihető. A levél „légi postával" kijutott. Musztafa a kitörésből visszafelé menekülve, elszakadt kísérőitől, és a levelet úgy dobta el, hogy az üldözőinek látniok kellett. Soha nem derült ki, mi lett a sorsa ennek a „madárlevélnek". Szeptember 12-éről egy új szót jegyzett fel a naplóban: Hajdebre. Egy bosnyák magyarázta meg neki, hogy menni kell; hozzátette azt is, hogy Konstantinápolyba viszik őket. Bár érdekes, izgalmas, sőt nem egyszer borzalmas is ez az út, nem követhetjük nyomról-nyomra, mert itt — ha egyszer-egyszer eltérünk is — minket csak a nyelvtudás fejlődése, a szótár születése vagy inkább csak fogantatása érdekel. De lehetetlen elhallgatni néhány szomorú élményt. Nis felé mentek. „Útközben — egyik török katona mellénk lovagolt és elbeszélte, mi volt az oka a Szemendria előtt történt kapkodásnak", — írja. Ügy látszik, hogy a Musztafa leckéiből már elég bő volt, legalább is passzív szókincse, mert arról nem ír, hogy milyen nyelven beszélt a török. Nisből elindulva észrevette, hogy visszafelé mennek. Kérdezésére „az egyik török megmondta, hogy a nagyvezirhez viszik". Mind egyre többet beszélnek 15