A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

222 BANNER JÁNOS Megírtam ugyan röviden a könyvecske előszavában, hogyan jutottam hozzá, de itt talán kissé részletesebben is szólhatok erről, a Zemplén megyében, Tarcalon irt napló megtalálásának körülményeiről. Üjra elvesztésének történetével — sajnos — nem szolgálhatok, de, hogy elveszett — vagy legalábbis eddig nem került elő —, azt Németh Gyula turkologus professzor kollégám nem régiben hozzám intézett levele bizonyítja. Az eredeti szöveg betűhű, gépírt példányát, pár évvel ezelőtt Fekete Lajos egyetemi tanár barátomnak adtam át, felhíva figyelmét a szótárra is. Ez a szöveg bizonyára ma is meg van. Ma már nagyon sajnálom, hogy — a nyelv nem tudása miatt — a szótárról is nem készítettem másolatot, de arra valóban nem gondolhattam, hogy ez a nem mindennapi kézirat egy könyvtárból elveszhet. Hogy hol szerezte a Somogyi-Könyvtár ezt a bekötött kéziratos könyvet, arra senki se tud felelni addig, míg újra elő nem kerül. A járulék-napló száma talán adhatna felvilágosítást. Hogy jutott a csak naplózott anyagba, arról is csak seiteni lehet valamit; bár ez is inkább negatívum. A múzeum, ma laboratóriumnak használt, helyiségében, a lépcsőház alatt volt egy beépített, de soha nem használt szárnyasajtó-szerű alkotmány, polcokkal felszerelve; a még címtározva nem volt, de naplózott könyveket raktározták ide. Olyanokat, amelyeket — úgy gondolták — senki sem keres a betűrendes katalógusban. Olyan időben történt ez — az első világháború végén — amikor a nehezen megszerezhető papíroskészlet, már a vásárolt könyvek címtározására sem volt elegendő. Vastag karton zárta le ezt a helyszűke szülte raktárt. Nem is bántotta soha senki, hiszen alig tudott valaki arról, hogy valami van a „függöny" mögött. Magam is csak véletlenül jöttem rá, amikor az e célra szerkesztett mutatós mérlegen, ebben a helyiségben dolgoztam fel az átokházi pusztán előkerült 596 darabból álló XVI. századbeli éremleletet (Dolg. 2 /1926/ 169—172). Egy-két füzet kikukucskált a „raktár" egyik sarkából. Ezek útmutatása mellett bekíváncsiskodtam és nem is eredmény nélkül. Egyik külföldi gyorsirási szaklap, a másik után bújt elő. Valamennyi járulék-naplózott darab volt. Rögtön jelentettem Mórának a „felfedezés"-t. Nem volt meglepődve. Emlékezett rá, hogy a Szegedi Gyorsírók Egyesülete, 1919-ben, egész könyvtárát, köztük az 1907. évi gyorsíró világkongresszus kiállítási anyagát is, a Somogyi-Könyvtárnak ajándékozta. A könyveket — papiroshiány miatt — már nem címtározhatták. Mondotta, hogy talán még egyéb is lesz ott, amit csak járulék-naplóztak. Megbízott azzal, nézzem át az egészet. Én egy lépéssel tovább mentem, és az Egyesülettől megfelelő papirost kértem a katalogizáláshoz. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy az Egyesület a kérést, valamelyik koncentrációs táborban elpusztult barátom, Várnay Dezső, ismert bőkezűségéből teljesítette. (Most már bevallhatom, hogy jóval többet kértem és kaptam is, mint amennyi a gyorsírási könyvek címtározásához kellett. Hosszú ideig címtározott abból a SomogyiKönyvtár. így éltünk akkor „Robinson" szigetén.) A raktár átnézése során került elő a kézirat. De, hogy nem a többi, vele együtt talált könyvekkel jutott a Somogyi-Könyvtár tulajdonába, azt bizonyítja az, hogy nemcsak a könyvformára bekötött kézirat került elő. Kiderült, hogy