A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

BERÁNNÉ NEMES Éva: A diósgyőri vasgyár megmentése 1944-ben

A DIÓSGYŐRI VASGYÁR MEGMENTÉSE 1944-BEN 335 amelyben „a veszélyeztetett területekről a magyar lakosság fokozatos hátravonását, szükség esetén átmenetileg a baráti Német Birodalom területére való elhelyezését tervezi a kormány, hogy ezáltal a magyar fajt megmentse és a bolsevizmus borzalmaitól megkímélje" [74]. Nyilvántartásba vettek minden 18 éven felüli férfit és nőt, 14—18 éves leventeköteles ifjút, honvédelmi munkára történő igénybevétel céljából. A mozgósítottakat menetszázadba sorolták és elvezényelték. A hadiüzem munkásai személyükben addig is katonai parancsnokság alatt állottak, az újabb intézkedés családtagjaik révén és arra az esetre érintette őket, ha üzemük kitelepítése megvalósul. Fennállott annak a veszélye is, hogy az üzem leszerelése után zárt alakulatként szállítják el őket. Az intézkedések a teljes férfilakosság katonai behívás útján történő elszállítását célozták, hogy a német hadigépezet növekvő munkaerő-szükségletét kielégíthessék és egyúttal biztosíthassák azt, hogy a felszabaduló országrészeken ne maradjon férfi munkaerő. A rendelkezés „Veszélyben a haza!" című felhívás keretében látott napvilágot, s számolva a várható ellenállással és a karhatalom elégtelenségével, rábeszélést is tartalmazott [75]. A polgári lakosság többi, nem mozgósított része számára önkéntes távozás megszervezését kezdték meg. Kijelöltek felvevőhelyeket, s előírták, hogy csak saját szállítóeszközeiken mehetnek. Előírták, hogy az önkéntes kiürítés folyamán csak a fronttól 50 km-es körzetből indulhatnak útnak. A kormányzat lelkiismeretlensége -— amellyel tömegeket az utolsó percben is a bolsevizmus rémével fenyegetve lakóhelyük elhagyására késztet, közben a legelemibb biztonságot sem nyújtja számukra — széles körökben lelepleződött. Az elhelyezési kormánybiztos idézett felhívása nem bővelkedett már ígéretekben: „Nem tudjuk, hogy a sors milyen penitenciát mért ki számunkra és mikor válik a ma még felvevő terület talán ugyancsak áttelepítendő területté." Az elhelyezési kormánybiztos tudta, milyen sors vár az otthonukból félrevezetéssel, vagy kötelező paranccsal útnak indított tömegekre. A menetcsoportok képzéséről így írt: „Elv, hogy a testileg, lelkileg egyaránt súlyos igénybevételt jelentő tömegmegmozdulást egyrészt katonás, kemény, meg nem alkuvó és céltudatos fegyelmezettséggel, másrészt sok szociális előgondoskodással és melegen érző magyar szívvel hajtsuk végre. Vasúti vagy gépkocsi szállítással egyelőre alig számolhatunk. A menetcsoportoknak tehát fogatolt járműveken szállított személyes poggyászuk mellett sajnos gyalogolva kell megtenniük az utat napi 15, legfeljebb 20 km-es szakaszokban. Egy-egy csoport ezer fő, 10 napi élelem és lábon hajtott jószág. Öt-hat óra menetelés naponta." A rendelet megmagyarázza, miért kell vállalni ezt a sorsot: „E szomorú, modern népvándorlás nemcsak a vezetőktől, a ve vetettektől is sok tűrést, szenvedést, az igények teljes leszorítását követeli és talán új életszemléletet is teremt, amelyből bizonyára hívebb, bátrabb, keményebb és magyarabb nemzedék sarjad a Kárpátok ölén." A diósgyőriek nem kértek ebből. Személyes érdekük, családjuk féltése, lakóhelyükhöz, otthonukhoz és munkahelyükhöz való ragaszkodásuk segítette őket ahhoz, hogy tömegesen megtagadják a kiürítési parancsot. A kormányzatnak nem drága a hadiüzemi munkás, a szó szoros értelmében áruba bocsátotta. Az Elhelyezési Kormánybiztosság egyik tanácskozásán felvetet-