A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

BERÁNNÉ NEMES Éva: A diósgyőri vasgyár megmentése 1944-ben

334 BERÁNNÉ, NEMES ÉVA húzódott meg az áttelepítési rendelkezés mögött, s ehhez a felismeréshez akkor nem volt szükség túlságosan képzeletdús fantáziára. A C gyár gépműhelyében Jekisa főművezetőt bízták meg a leszerelés végrehajtásával és ellenőrzésével. Az üzemrész szakszervezeti bizalmija, Urbancsok Mihály tanácskozott a főművezetővel, s az eredmény: Jekisa nem vállalta tovább a rábízott feladatot [69]. Az Ilgner-gépházban a vezérgenerátorok keféit és kefetartóit kellett volna leszerelni. A ládákba ócskavasat csomagoltak, a leszerelt alkatrészeket pedig a gépház levegőcsarnokaiba rejtették [70]. ADU edzőüzemnél az összes műszereket — 85 db pirométert és regiszter műszereket, 5 évre való hőelem-huzallal — becsomagolták és a generátor alsó szintjébe rejtették [71]. A nagyolvasztó kitelepítését megakadályozták azzal, hogy a kisebb motorokat eldugták a gépház pincéjének zugaiba, a nagyobb darabokat vagonostul az ócskavas közötti vágányra rejtették el [72]. A visszaemlékezések és a leírások alapján hasonló példák tömegével egészíthetnénk ki a képet. Sajnos, nem áll rendelkezésre pontos kimutatás, melyik üzemrészben mennyit sikerült megmenteni. A felszabadulás után készített, a megmaradt gépparkból és anyagkészletekről szóló kimutatás [73] önmagában csak akkor adhatna hű képet, ha minden megmaradt értéket megmentettnek vennénk — ez azonban nem lenne reális, hiszen a szállíthatóság mértéke, a szállítási lehetőségek korlátozottsága és a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása következtében is félbe maradt a kiszállítási terv. Az októberben kiadott kitelepítési parancs szabotálása, a terv lassítása •és akadályozása azonban hatalmas értékkel bír, ha megvizsgáljuk, hogyan kapcsolódott össze az ellenállás más formáival. A kiszállítások megakadályozásában politikai érettségétől függetlenül érdekelt volt minden munkás, aki a kenyerét, a munkaalkalmat féltette. Hasonlóan a műszaki gárda is. Az érdek felismerését siettették a frontesemények is. A parancsok megtagadásáig, a kockázat tudatos vállalásáig, szervezett ellenakciókig igen kevesen jutottak el. A csendes szabotázs, a kiszállítások lassítása, az értékes berendezések elrejtése, ebben való részvétel az ellenállásnak az a foka és formája, amelyhez csatlakozhatott bárki, aki kezdte felismerni ennek a szükségességét, ha nem is volt korábban kapcsolata a munkásmozgalommal, ha addig nem is gondolt semmiféle ellenállásra. Nem kellett ehhez felülvizsgálni egész addigi beállítottságát, meggyőződését, még csak nem is kellett feltétlenül nyíltan színt vallania, vagy olyan útra lépnie — illegális szervezkedéssel —, amelyről nincs visszaút. Az eszközt, az alkalmat is kínálta a bombatámadás okozta helyzet: romos részek, romtakarítási munkálatok, légoltalmi intézkedések. Nem érett még meg tömegméretekben a felkelés szelleme. De a tudatos ellenállásnak kedvezett a közhangulatnak ilyen alakulása, a tömegekben érlelődő passzív ellenállás. A szervezett akciónak ebbe a folyamatba kellett bekapcsolódnia, s leküzdeni, elszigetelni csak a nyilas rezsim és a németek tudatos kiszolgálóit kellett. S ezek — mint látjuk — az elenyésző kisebbséget jelentették már akkor. Az alkalom a továbblépéshez, az ellenállás magasabb fokra emeléséhez nem sokáig váratott magára. November 1-én az Országos ElheLvezési Kormánybiztos rendeletet adott ki,