A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

KILIÁN István: Szűcs Sámuel naplója (II.)

SZŰCS SÁMUEL NAPLÖJA II. 281 rokonsága köréből fájdalmas, szomorú emlékei is vannak. 1858-ban — nem politikai okok miatt — hagyja el az országot Herman Ottó nagybátyja, családjával együtt. Június 21-én vesz Herman Adolf és családja búcsút Szűcs Sámueléktől, s októberben már megérkezik annak a híre, hogy az egész család a titkolt Amerikába utazás során a tengerbe veszett: „Sept. 13-án, midőn előttünk titkolt czéljukhoz — írja a krónikás — észak Amerikához, már négy, öt napi távolságra voltak, vigyázatlanságból meggyúlván a hajó, minthogy menekülésre semmi kilátás nem volt, Herrman Adolf bátyánk, miután elébb forrón szeretett neje, 's hat nagyobb gyermekei a' tenger áldozataivá lőnek, hetedik gyermekét karjára vévén maga is belé ugrott, s' hírlapok szerint nejét maga vette reá, hogy ő ugorjon legelébb a tengerbe, valószínűleg, hogy a' gyermekek' elhatározása az ön feláldozásra annál erősebb legyen, megáldván mind őt, mind gyermekeit" [53]. Ugyancsak a kivándorlás kérdésének szentel néhány gondolatot 1881-ben. Béla fiához látogat Csáklyára, s ott megdöbbenve tapasztalja, hogy többen kivándoroltak Amerikába [54]. Az ismertetett napló így napjaink egyik legérdekesebb kutatási témájának is forrásává lesz, s egyben jelzi, hogy nemcsak a mi századunk elején, hanem már a múlt század hatvanas éveiben is megindult a kétes reményekkel kecsegtető Újvilágba való kivándorlás. És mit ír önmagáról? A napló műfajának köztudottan szubjektív jellegéből arra következtethetnénk, hogy a személyes megnyilatkozások nagyobb arányban találhatók Szűcs Sámuel történeti örökségében. Bármennyire is hihetetlen, éppen magáról ír a legkevesebbet. Nem lírikus alkat. Ö történész, méghozzá korához illően pozitivista. Belső, lelki vívódásairól szinte egyetlen mondatot sem olvashatunk Szűcs Sámuel naplójában. Űti, történeti, hivatali, családi élményei kapnak a naplóban elsősorban helyet. Csak ritkán engedi meg magának, hogy önmagáról írjon, s akkor is inkább az epikus hangján, mint a lírikusén. Naplója IV. kötetében, 1843-ban tekint vissza élete sorsára [55]. Életrajzi visszaemlékezésében talán legérdekesebbek azok a lapok, amelyek tanulóéveiről szólnak. Fájdalommal panaszolja el, hogy tizenhét esztendős koráig tanítói, tanárai, „csak a' latinnyelv nélkülözhetetlenségét pengetek", s nem beszéltek egyetlen szót sem a magyar írókról. Első magyar irodalmi ismereteit fakultatíve szerzi. Helyteleníti a nevelés módszerét, mert a büntetésnek jóformán csak egyetlen módját ismerték, a testi fenyítést. Szinte modernnek hatnak gondolatai, amikor azt kívánja az iskolától, hogy az életre neveljenek. A testnevelés ismeretlen fogalom volt, pedig ez mindenképpen szükséges lett volna. A csendesebbre azért, hogy elevenebb legyen, az elevenre azért, hogy „tüze helyes irányt nyerjen". Kifogásolja a vallásoktatás rendszerét. Az „erkölcstudomány" tanulását „kővágásnak" nevezi, mert magolni kellett. Nyűgnek tartotta a vasárnaponkénti kétszeres templomlátogatást. Sokan csak azért mentek a templomba, hogy a büntetést elkerüljék. A templomban töltött „időt többnyire örökre hasztalanul veszténk-el" [56]. S amikor mégegyszer visszatekint élete sorsára, akkor először és utoljára csupán egy lapnyi terjedelemben a szentimentális líra hangján is meg tud