A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

TAKÁCS Béla: Borsodi református templomok régi szőnyegei

BORSODI REFORMÁTUS TEMPLOMOK RÉGI SZŐNYEGEI 135 csak így érthető, hogy a „megrongyollott" takarót rászögezték, illetve bevonták vele Thuri János koporsóját. Véleményemet, mely szerint a koporsóra való és a temetési szőnyegek anyaga posztó vagy bársony volt, több analógia alátámasztja. Egy adatom utal arra, hogy a tiszáninneni egyházkerület szerette volna általánossá tenni a temetési szőnyegek használatát. Az 1799-es superintendentiális visitatio jegyzőkönyvében, a generális vistitatio alkalmával feltett kérdések között a 6. kérdésben, mely az eklézsia jövedelmeit veszi számba, ez a kitétel olvasható: ,,A harangokon kívül nem lehetne-e egy halottas szőnyeget, vagy többet is készíttetni, hogy annak kevésből álló jövedelmetskéje is szaporítaná az tklésia kassáját". Ebből tehát az következik, hogy a koporsóra való szőnyegekért mérsékelt díjat kellett fizetni. Ez a gyakorlat Erdélyben már régebben megvolt. Herepei János „a fekete posztók taxája" címen számtalan feljegyzést talált a kolozsvári református eklézsia XVIII. századbeli kurátorainak számadáskönyvében. Tiszántúlon szintén szerette volna az egyházkerület bevezetni a halottas szőnyegek használatát. Az 1762-ben kiadott egyházlátogatási kérdőpontok között ott szerepel a kérdés: nem lehetne-é jövedelem forrása „ha temetésre, t. i. a koporsóra fekete posztót tartana az eklézsia?" [17] A puritán kálvinista elv úgy látszik idegenkedett a temetési pompa még ilyen szerény megnyilvánulása ellen is, mert Észak-Magyarországon a rimaszombati és a tokaji eset kivételével, nem találtunk más helyen koporsóra való szőnyeget vagy posztót. Dolgozatom bevezetőjében mondottam, hogy a borsodi, illetve az északmagyarországi református templomokban a XVII—

XVIII. század folyamán a ieltárak adatai szerint 247 darab szőnyeg volt használatban. Ez a nagy szám önkéntelenül is arra indít, hogy feltegyem a kérdést: mi történt ezekkel a szőnyegekkel? Maradt-e fenn belőlük valami az utókorra? Ugyancsak a bevezetőben említettem, hogy ma ezekből a szőnyegekből úgyszólván alig ismeretes néhány darab. Több szőnyeg már az összeírás alkalmával rossz állapotban volt. Erre utalnak az „edj viseltes szőnyeg" (Kenézlő, 1806), „egy ólska szőnyeg" (Taktaszada, 1806), „gyenge szőnyeg" (Mezőnagymiháiy, 1736), megjegyzések. De találtam későbbi évekből származó bejegyzést is a leltárakban. A Szilicén 1669-ben felvett „virágos szőnyeg" után ez olvasható: „ez a lengyel járáskor elveszett". Sok szőnyeg a gyakori tűzvész martaléka lett, vagy az állandó használatban ment tönkre. Amikor pedig elrongyolódott, egyszerűen kidobták és újat vettek, illetve ajándékoztak helyette. Az iparművészeti tárgyak védelmének hiánya, a hozzánemértés áldozata lett soksok gyönyörű szőnyeg, egyházművészeti, kultúrtörténeti emlék. Mindössze négy szőnyeg maradt meg a miskolci református templomok felszereléseiből, melyek ma a Herman Ottó Múzeum tulajdonában vannak. Az egyik „hatoszlopos", a másik „Jordes", a harmadik „erdélyi" imaszőnyeg. Ez utóbbinak az a különlegessége, hogy a két végén levő leszövésben hímzett magyar szöveg olvasható: „AZ UR ASZTALÁRA KESZITETET SZŐNYEG — A. B. SZABÓ CZEH AJÁNDÉKA. 1727." A szöveget természetesen nem kell szó szerint vennünk, vagyis a szőnyeget nem a miskolci szabó céh ren-