A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

EGRI Béláné: Miskolc város iparának fejlődése a felszabadulás után

MISKOLC VAROS IPARÁNAK FEJLŐDÉSE A FELSZABADULÁS UTÁN 335, A szocialista ipar kialakítása, az államosítások és a szövetkezetek létrehozása a magánkisipari tevékenységet szűkebb keretek közé korlátozta, de nem szüntette meg, sőt 1953., de különösen 1956. után az önállósodási lehetőség megkönnyebbítésének és egyéb kedvezményeknek hatására, a magánkisiparosok száma átmenetileg növekedett 1953-ban 679, 1958-ban 1606 magánkisiparos volt Miskolcon. 1958—1963. között a magánkisiparosok száma több mint felére csökkent, 1963. év végén Miskolcon 786 magánkisiparos tevékenykedett. A legtöbb magánkisiparos jelenleg a szabók, cipészek, asztalosok között van. Miskolcon az ipar fejlesztésével párhuzamosan gondoskodás történt a munkások egészségének védelme, a munkahelyek jobb ellátottságának fokozása érdekében is. Az emberről, a legfőbb értékről való gondoskodás bizonyítékai az üzemegészségügyi létesítmények, a szociális, kulturális létesítmények egész sora. Például: a Lenin Kohászati Művekben 14 mechanikai szellőzőberendezést szereltek fel. Balesetelhárítási és munkavédelmi beruházásokra már a felszabadulás utáni első évtized alatt a Diósgyőri Gépgyáraknál több, mint 2 millió forintot fordítottak. Az iparvállalatoknál korszerű munkásszállások épültek, az étkeztetés olcsó üzemi konyhákon történik. A Borsodi Szénbányászati Tröszt például Perecesen 500 személyes üzemikonyhát, a Hejőcsabai Cement- és Mószmű 1000 személyes üzemikonyhát létesített. A vidékről történő bejárás csökkentése érdekében már 1953—1955. között a Lenin Kohászati Művek 4000 férőhelyes munkásszállást építtetett. A múltban a vasgyárban alkalmazott vidéki dolgozók közül számosan 15—20 km-t is gyalogoltak, vagy jobbik esetben kerékpároztak munkahelyükre. Ma a vidékről bejárók jelentős része munkás-autóbuszokon közlekedik. A munkások úgynevezett ingázása, illetőleg ennek megszüntetése, a munkahely közelébe való letelepítés egyik legfontosabb megoldásra váró probléma jelenleg. Ennek felszámolását ez idő szerint a közismert lakáshiány gátolja. Ismeretes, hogy a múlt rendszer egyik legterhesebb és legnehezebben megoldható öröksége, a lakáshelyzet. Amellett, hogy az elmúlt rendszerben csak a kiváltságos osztályhoz tartozók részére épültek megfelelő lakások, a munkások nagyrésze a város peremén sokszor nyomortanyákon tengődött, a második világháború alatt Miskolcon a lakóépületek 46,2 százaléka megsérült, vagy elpusztult. A háborús kárt szenvedett épületek mintegy 92 százalékánál 1945—1949. évek között a helyreállítás megtörtént, de ez alatt az idő alatt az új építkezések száma természetszerűleg igen kismértékű volt. Ezekben az években Miskolcon évente még 100 új lakás sem épült. Az 1953. évtől kezdődően megindult nagyobbarányú lakásépítkezések sem tudták máról holnapra a lakásproblémákat megoldani. A lakáshiány miatt Miskolcon a lakósűrűség még mindig magas, mert száz lakásra 356 fő jutott az 1960. évi népszámlálás idején. A legutóbbi két népszámlálás között (1949—1960) több mint 9 000 új lakás épült Miskolcon, az utóbbi négy évben évente átlagosan mintegy 1600 lakást létesítettek. Az új lakások felszereltség tekintetében össze sem hasonlíthatók a régi2:»