A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

BANNER János: A bükki-kultúra névadója — Bella Lajos

A BÜKKI KULTÜRA NÉVADÓJA: BELLA LAJOS 9 érdeklődéssel kutatta. Ebből a munkából még hét évvel élete vége előtt is olyan nagy szeretettel vette ki a maga részét [20]. Nem szólhatunk itt arról a vidéki város követelte széles körű társadalmi és kulturális tevékenységről sem, amelyre tanári és múzeumi elfoglaltsága mellett még mindig jutott ideje, úgy mint tanár és tanító társai arra való részének, akik vele együtt állottak a vidéken a magyar múzeumügy szolgálatában országszerte. Ha egymás nélkül el sem képzelhető múzeumi és tudományos működését meg akarjuk ismerni, meg kell néznünk azt a munkát, amelyet a soproni múzeumban és — miután felismerték a benne rejlő értékeket — onnan az ország múzeumi szakembereinek nevelésével végzett. Mindkét irányú indulását figyelemmel kísérendő, tudnunk kell, hogy tanári diplomával a zsebében éppen abban az évben [21] került előbb a pozsonyi, majd pár hónap múlva a soproni reáliskola történelem tanári székébe, amelyben a Rómer, Pulszky és Hampel nagyarányú szervező munkájának eredményeként összeült Budapesten a VIII. nemzetközi ősrégészeti és embertani kongresszus; olyan évben, amely nemcsak az addig elvégzett munka bemutatását és a külföldi tudósok elismerését jelentette, hanem még céltudatosabb kiindulást az újabb munkára. Abban az időben indul el pályáján, amikor az ország területén Pozsonytól Kassáig, Máramarosszigetig vagy Nagyszebenig 17 kisebb-nagyobb múzeum volt", amelyek iskoláink gyűjteményeivel — köztük a XVII. sz. végén alapított kézdivásárhelyivel [22] és a XVIII. sz. végén keletkezett nagyenyedivel [23] — •együtt segítették elő a kongresszussal kapcsolatban rendezett kiállítás [24] valóban nagy sikerét. Ez a 17 múzeum, és az utánuk alakult többi is, egyformán kezdte, a közönség pillanatnyi fellángolását ügyesen kihasználó tanárok, tanítók, orvosok, papok lelkes, de igen sokszor kezdetleges munkájával, legtöbb esetben igen kevés hozzáértéssel. Vessünk egy pillantást ezekbe a gyűjteményekbe, amelyek ma a kis magról terebélyes fává növekedve, lényegesen megváltozva, hazánkon kívül négy ország népneveléséből veszik ki köteles részüket. Az alapítás lelkes gondolata realizálva, csaknem egy félszázad után is — személyes tapasztalatból tudom — [25] igen sok, talán a legtöbb, helyen ezt a képet mutatja. Mitte sapientem et dixeris ei nihil! Ezt lehetett volna mottóként felírni afölé az ajtó fölé, amely abba a helyiségbe vezetett, amely a régiségek és egyéb múzeumi tárgyak iránt érdeklődő tanítót vagy tanárt — ritkábban más foglalkozású férfiút — várta, hogy elkezdje azt a munkát, amelynek végeredményeként valóban múzeumnak kellett születnie. Talált a kiállítási teremül szolgáló helyiségben asztalokon [26], ritkábban szekrényekben heverő tárgyakat, amelyekhez hasonlót talán sohasem látott. Volt ezek között olyan is, amelyre ráragasztva vagy zsineggel rákötözve számok is voltak, ha ugyan nem leperegve feküdtek szerteszét. Ezek a számok vezettek a titkok megfejtéséhez, ha a szerencse kedvezett és a lajstromok is előkerültek. És ha előkerültek, igen sokszor nem kis fejtörést okoztak annak a munkakedvvel teli fiatalembernek, aki díjazás nélkül, vagy nagyon szerény díjazással vállalta, hogy nem retten visz-