A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5. (1965)

KOMÁROMY József: Herman Ottó levelei a miskolci múzeumban

HERMAN OTTÓ LEVELEI A MISKOLCI MÚZEUMBAN 39 24. Fehér papúr M: 20 cm. 1 mm. Sz: 12 cm. 9 mm. 6.5 oldal Címzés: Tekintetes Szűcs Béla urad. ispán úrnak Csáklyó u. p. Sókút. Zemplén megye Budapesten 1888 nov. 24. Édes Bélám! Leveledet, melynek kimerítő volta különösen megörvendeztetett, pontosan megkaptam; de nem felelhettem eddig, mert a norvégiai dolog miatt fel kellett függeszteni minden levelezést; nagyját csak szerdán zártam le. Én azóta is mindég tapogatódzom egy alkalmatos hely körül; de az már bizonyos, hogy a dolog igen nehéz, mert rossz gazdatisztek gyanakvóvá tették éppen a javabirtokosságot s ha ezeknek valaki valakit ajánl, azt hiszik, hogy valami elcsapottról van szó. De hát nem szabad csüggedni, neked pedig jó lesz ott kitartani a meddig csak lehet. A mi Rozert illeti, nehéz lesz neki szolgálnom, mert Ordódyt csak futólagosan ismerem s nem hiszem, hogy szavam nyomna a latban — nem vagyok már képviselő. Azonfelül már más körhöz tartozunk, tehát nem is találkozunk. Én a Fückert puskával nagyon megvagyok elégedve, 16 os, bal csőre szűkített, rózsadamaszt arannyal, egészben egyszerű, ára minden hozzátartozóval 90 frt volt. Hogy egyebet ne mondjak, a múltkor szó volt a Matchless és a Pieper fegyverekről s különösen arról, hogy 120 lépésre még biztos sörétlövést adnak. Elhatároztuk Dr. Wartha tanárral, hogy próbát teszünk; kihívtam Dr. Madarászt, ki Pieperjét roppantul dicsérte s volt egy Kimer Matchless is. A vége az volt, hogy 120 lépésre csak Fückert puskám vitt 2—3 szemet egy nyúl rajzába, jól czélozva mindég halálos volt volna a lövés. Tromső mellett egy sarki búvárt lelőttem oly távolságra, a melyre senki sem mert lőni — úgy 130 lépés lehetett, Svaerholt sziklájáról pedig oly magasról potyogtak az Alkák,hogy csodálkoztam, mert csak azért lőttem, hogy kellett s közelebb nem juthattam. A legjobb az, hogy a puska absolute nem rug; jó lövésre 35 gramm por elég, negyven grammal reá merek lőni disznóra vagy bármire. Hogy jól hord, azt a tengeren mindig megláthattam. A mi a Csőri kutyát illeti, az mindenesetre első rangú eb lesz. Tüzes s mégsem szeles, játszva tanúi, kitűnő orrú s csak azt sajnálom, hogy fürjeken nem vezethettem be alaposan, így a tulajdonképeni befejezést majd csak tavaszkor, egy éves korában éri meg. De azért, a mi telt, azt megtettem, még pedig szerencsével. Előbb csak a városliget bozótjaiban gyakoroltam, leszoktattam az egerekről és verebekről, azután kimentem a határba, hol egy kis árpatáblában (takarmánynak vetették) egy haris volt. Ezt a tábla szélére szorította, megállott s parancsra lefeküdt; kiröpítettem s csittitottam a kutyát. Azután egy szóló fogolyra akadtam kapásos, dudvás tarlókon, mely — noha november van — meg feküdt s így a kutya állotta, parancsra megint lefeküdt s én fölröpítettem a foglyot — a kutya nem moczant. Ekkor lekerestettem a helyet s minthogy láttam, hogy a fogoly hova szállott le, szél ellenében rávezettem a kutyát s ez nyolczszor sikerült.