A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

BANNER János: Herman Ottó helye a magyar őskőkorkutatás történetében

8 BANNER JÁNOS Ipolyi Arnold volt az első, aki Rómer Flóris munkájának részletes bírálatában — hiányolva az őskőkori emlékeket — említette a Kárpát-medencében tudtunkkal mindezideig elsőnek ismert ilyenkorú, fentebb hivatkozott leleteket. E kritika után a Párizsban, 1867-ben tartott második Nemzetközi Embertani és Ősrégészeti Kongresszuson — ahol a Habsburg elnyomás alól, annyiraamennyire, felszabadult Magyarország először volt képviselve — Rómer Flóris előadásában hangoztatta, hogy: „Pattintott kőeszközöknek a mai napig is kevés nyoma van... Pozsonyban, a császári geológiai társaság néhány silex eszköz mintát mutatott be, amelyeket a Vág völgyében, Moraványban találtak." Ezzel az európai tudományos nyilvánosság előtt pótolta azt a mulasztást, amelyet a hazai használatra írt könyvében elkövetett. De nemcsak ezzel pótolta. 1866-ban, a szerkesztésében megindult Archaeológiai Értesítő első számában vezető cikket írt: „Ókőkori eszközök Magyarországon" címen. Ebben egyebek között ezeket írta: „ ... alig van az őstörténelemben korszak, melynek nyomát hazánkban nem találnók, és ha csakugyan vannak határainkon túl ipartárgyak, melyekhez hasonlókat honunkban eddig nem ismerünk, avval még nincs bizonyítva, hogy e tárgyak nálunk egyáltalán nem találhatók, hanem, hogy eddig nem elég ügyesen és kitartóan kezeltük (!), azaz, hogy máig nem találtuk." Ez a megállapítás alig nevezhető többnek, mint még mindig kételkedő elméleti megnyilatkozásnak, de hatással volt olyan emberekre, akik a gyakorlat terére léptek. Az első kutatásokat Majláth Béla, Róth Samu és Badányi Mátyás indították meg. A minden új felfedezéssel szemben megnyilvánuló kételkedés következménye volt, hogy a három érdemes kutató közül csak Badányi Mátyás eredményei jutottak a budapesti 1876. évi Nemzetközi Embertani és ősrégészeti Kongresszuson tartott előadása révén a nemzetközi tudományos nyilvánosság elé. Az előadáshoz hozzászóló külföldi szakemberek nem ismerték el a leleteket őskőkoriaknak, s ezzel — ámbár Pulszky mind a Badányi, mind a Majláth leleteiben eleinte felismerte a palaeolith szerszámokat, — ez a kérdés —, hogy az őskőkor kutatás egyetemes történetéből ismert kifejezést használjuk —: a tudomány küszöbén volt. Bizonyítja ezt Rómer Flóris titkári előadása is, amely szerint: ,,A jelenben új mező nyílik tudományos kutatásunk előtt és bizonyára el kell vetnünk azt a rossz, kényelmes és általában elterjedt gondolatot, hogy abban az időben, amikor a kő mindenütt olyan nagy szerepet játszott, Magyarország lakatlan volt, mert csaknem teljesen tenger borította." Altalánosság ez is csupán, de a kérdést már nem hagyta levenni a napirendről. Ugyanazoknak a szakembereknek, sokszor önmaguknak is ellentmondó megállapításait Ortvay Tivadar, a történész pap kötötte bokrétába, és az Akadémián, 1885-ben tartott előadásában véleményét — csak kivonatosan idézem — a következőkben foglalta össze: „ ... amit a fajáramlás általános jelensége, eontinensünk f öldirati helyzete s az európai ősrégiségi leletek mellett... határozottan állítani merek, az, hogyha a Szajna- az Oise-, a Meuse- és a Neandervölgyekben előkerült ásatagok; ha továbbá az aurilaci, a joslaviczi, a stahrenbergi, Krakkó-vidéki, a thiedai, a Vieszka-völgyi stb., stb. leletek csakugyan constatálják az embernek diluviális állatokkal való coexistentiáját, akkor hazánk kétségtelenül már a régibb quaternár embert látta mindinkább szikkadó térségein,"