A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

BÓNA István: Tiszakeszi későbronzkori leletek

TISZAKESZI KÉSÖBRONZKORI LELETEK 23 5. kép betűnők viszont rajtuk a halomsíros fémművesség rövid tőreinek (Simontornya Wetzleinsdorfi típus) hatásai is. Nem jelentéktelen végül az sem, hogy az egyik zajtai kardot és a tőrt egy darabból öntötték. A zajtai kincs azonban Magyarország területének utolsó — legalább még külszínében — mediterrán jellegű későbronzkori csoportjának régészeti értelemben vett pusztulását, végét, átalakulását jelzi. A koszideri típusú kincsek közé tartozik, tehát egykorú a szomszédos nagy egyeki kultúra kincseivel.

49 Ezekben, mint említettem, tőrnek, kardnak nincs nyoma. Az Apa—Hajdúsámson—Zajta típusú kardok és tőrök fejlődése és elterjedése a Késő Bk. 2 végéig tehát csak kis lokális (törzsi) körben a Szamos alsó völgyének vidékén játszódott le. Hogy ebből a szűk törzsi területből távolabbi vidékekre elterjedjen, az utolsó kis merev törzsi határokat ezen a területen is összetörő mozgalomra volt szükség. Ez be is következett. A Késő Bk. 3 elején lejátszódó mozgalom gyújtópontjában kétségtelenül a gyulaháza-karászi kurgánsírral

50 jellemezhető kelet pásztorcsoport állott. Betörésük nem pusztította el a későbronzkori termelő erőket. Nyilvánvaló ez a gyulaházi sír harcibaltájából, vagy a pécskai és tamásfalvi kincsek bordás kartekercseiből. A pásztornéppel együtt beáramló és a Muhi—Demecser—Berkesz urnatemetőkkel azonosítható (valószínűleg thrák) földművelők, mind a temetők kontinuitása (pl. Egyek, Muhi, Berkesz), mind az anyagi művelődés, elsősorban az edényművesség formáinak folyamatos átmenete alapján összekeveredtek az